Albertné Révay Rita: Esőcseppek
- Hát, megjöttünk! Te honnan érkeztél?
- Fentről, mint te! - mordult bosszúsan a Kicsi.
- Látom, nem vagy nagyon beszédes kedvedben – mosolyodott el a Nagy, és lassan körbe tekintett. Egy cinkére lett figyelmes, amint éppen tele beggyel dicsérte a napot:
- Kedves Nap testvérem! Micsoda öröm élni és énekelni neked!
- Badarság! - mordult fel ismét a Kicsi esőcsepp - Rossz itt lenni! A felhőben volt jó, ahol megszülettem! Összekapaszkodtunk a többiekkel, táncot jártunk, nagyokat nevettünk. Aztán magam sem értem, hogyan, de elkezdtem zuhanni lefelé, ide. Nem szeretek itt lenni, senkit és semmit sem ismerek!
- Én ismerlek téged – fordult ismét felé a Nagy.
- Aztán honnan? – emelte fel a tekintetét a Kicsi rá, kétkedéssel, de figyelmesebben.
- Én is a felhőben születtem, mint ti, valamikor régestelen régen! - válaszolta mosolyogva.
- Mesélj! Ez nagyon érdekel! - sürgette a Kicsi, és már el is felejtette a bánatát.
- Tudod, én már sok zuhanást értem meg, és nagy kalandokban is volt részem – folytatta a Nagy - Voltam a felhő tagja, aztán egy pataké, de a nagy óceáné is, majd könnyed pára is, amely a felhőkig szállt. Lapultam egy jéghegyben is egyszer, egy csodás nagy kékségben. Egyszer egy kislány poharába kerültem, aki a szomját oltotta velem, de pihentem egy virágszirmon is, ahol egy katicabogár csodált meg engem. Tudod, az élet tele van találkozásokkal és örömökkel! Mi mindannyian összetartozunk: testvérek vagyunk a világban.
Forgatta magában az új ismereteket a Kicsi, és elgondolkodott.
- Mehetnék én is veled ezentúl? - kérdezte reménykedve.
- Persze! Azonban azt is tudnod kell, hogy nem mindig öröm a kalandozás! Soha nem tudjuk, hogy mi vár ránk. Szomorúság, félelem és aggodalom is érhet bennünket út közben! - intette a Kicsit.
- Nem baj, nem baj! Tudni akarom, hogy ki vagyok és miért születtem! Mi a dolgom a világban? Nem baj, ha fájni fog az utazás! Szeretnék majd én is Nagy esőcseppé válni, aki örömmel tud megvigasztalni másokat is – sóhajtott fel reménykedve.
- Én is így indultam. Hálás vagyok Nagyapó esőcseppnek, aki engem segített annak idején az úton. Mehetünk együtt tovább. Az útjaink elválhatnak, de újra találkozhatunk is. Nem tudom, hogy miért születtünk és mi a dolgunk a világban, de azt tudom, hogy a világban rend van, és nagyon jó bele illeszkedni, bármi történik is velünk. Tele van meglepetésekkel, csodákkal, változásokkal az út, de valahogyan a dolgok mélyén mégis rend, csend, béke és öröm rejtezik – mondta a Nagy - Nézd! Közben beesteledett, észre sem vettük. Látod a csillagokat az égen? Mindegyik egy-egy nap, körülöttük bolygókkal, olyanokkal, mint amilyenen most vagyunk.
A két cseppecske elgondolkodott. Nem látták már egymást a sötétben. A halk neszek felerősödtek. A szellő suhanását és a levelek zizegését is meghallották, a patak halk csordogálásának hangjait is. A hajnal első sugaránál a Kicsi szólalt meg először:
- Egy buta gondolat jutott eszembe az éjjel: léteznie kell Valakinek, aki ezt a rendet és a békét megteremtette, és a csendben mindezt kézben tartja. Talán butaság, de nekem örömöt ad, ha arra gondolok, hogy Valaki kitalált engem és az utamon elindulhatok Felé.
- Én is ezt gondolom – válaszolta a Nagy esőcsepp, és egymásra mosolyogtak.
A reggeli napsugár, amint a földre tekintett, egy barna falevélre lett figyelmes. Nézte, ahogyan egy szélfuvallat szárnyán a patak hullámainak tetejére illeszkedett, és óvatosan vitte magával a két esőcseppet a folyó és a tenger felé.