Boros János Tamás: A különdíj
„Szeretettel várunk mindenkit az éves eperszedő versenyre!
Az indulók hozzanak magukkal kosarat, kalapot, vagy tasakot!
Akinek nincs, annak a szervezők a helyszínen biztosítják!”
Rengeteg Valdizsán érdeklődve olvasta a plakátot.
- Miért is ne? – morfondírozott magában. – Hiszen szeretem az epret, minden nap ennék legalább… Legalább… Egyszóval sokat. Benevezek!
Az eperszedő versenyre vasárnap került sor, a falu határában elterülő eperföldön. Rengeteg Valdizsán vitt magával egy régi vesszőkosarat, és türelmetlenkedve várta, hogy végre-valahára elkezdődjön a verseny. Rajta kívül persze Parajka falu apraja nagyja is benevezett, hiszen mindenki szerette az epret, no meg a versengést. Suprovác Valszavér, az eperföld tulajdonosa belefújt sípjába, és a versenyzők megrohanták az eperföldet. Valdizsán mellett Lincilonci és Szimorfi Alajos hajladozott serényen.
- Hah – húzta el száját Valdizsán -, őket fél kézzel is túlszedem! Inkább eszegetek, hogy aztán…
Hogy mi lett volna aztán, azt már nem fejtette ki, mert teletömte a száját illatos, mézédes gyümölccsel. Addig-addig falta az epret, míg arra eszmélt, hogy a többiek már jócskán elhúztak tőle.
- Semmiség! Pár perc, és utolérem őket! – legyintett Valdizsán, tovább habzsolva az epret.
Dudaszó jelezte, hogy a verseny félidejéhez érkezett.
- Még mindig vissza van a fele! – örvendezett Valdizsán teli szájjal.
Hanem a kosara nem akaródzott megtelni. Egy árva eper nem sok, annyi sem pislogott benne. Lincilonci, Szimorfi Alajos és a többi versenyző már messze jártak, kosaraik, kalapjaik és tasakjaik roskadoztak az epertől. Valdizsán kosarában pedig csak egy szem piroslott.
- Na, teleettem magam! – jelentette ki végre-valahára. – Ideje elkezdenem a…
Ekkor két dudaszó harsant, jelezve, hogy az eperszedő verseny befejeződött.
- Mindenki hozza kosarát, kalapját, tasakját a mérleghez! – kiabálta a mikrofonba Suprovác Valszavér.
- De, de hiszen… - hüledezett Valdizsán. – Én még el se kezdtem!
- Az mindegy! – jelentette ki Suprovác Valszavér. – A verseny az verseny. Mindenkinek éppen annyi ideje volt epret szedni, mint a többieknek.
Valdizsán szomorúan vette tudomásul, hogy az utolsó helyen áll. Ám hátra volt még a második forduló, ami abból állt, hogy a versenyzőknek minél több epret kellett megenniük, saját kosaraikból, kalapjaikból, illetve tasakjaikból.
- Ez nem igazság! – zúgolódtak többen. – Valdizsánnak csak egy szemet kell megenni! Nekünk meg sokkal, de sokkal többet.
- Sajnos, a szabályzat nem rendelkezik erről. – tárta szét karját Suprovác Valszavér. – Majd jövőre módosítunk rajta. Most azonban bele kell nyugodnotok!
- Nem akarok jogtalanul előnyre szert tenni! Még ha a szabályzat megengedné, akkor sem. Nem lenne tisztességes. Így hát feladom a versenyt… – motyogta Valdizsán. – De annyira szeretem az epret, hogy csak ettem, csak ettem…
- Akkor fogadd el az én kosár eprem, különdíjnak! – nevetett Lincilonci, és a többiek is mind elkezdtek nevetni, megveregetve Valdizsán vállát, addig, míg ő is el nem kezdett nevetni.