Bubrik Zseraldina: Karácsonyfa Karcsi karácsonya
- Ne…, ne…, ne vágjatok ki!
De ugye, ezen a napon, nem mindenki volt szerencsés. Rettegtünk a fűrész hangjától. Ha valaki észrevette, hogy felé mennek, már remegett az egész teste. Karácsonyfa Karcsi vagyok, és szerencsés, mert, hozzám egy idős bácsika jött, ásóval a kezében. Körbejárt, megnézett, és úgy döntött, neki én kellek. Elkezdett szép lassan körbeásni, majd kiemelt, és odavitt kocsijához. Nagyon örültem, hogy ilyen kedvesen bánik velem. A kocsi elindult, én hátul álltam, a nyitott csomagtartóban. Utazás közben néztem, merre visznek. Az út egy kicsit hosszú volt, de nagyon jó, hogy olyan sok szép helyet láttam, amit még sosem. Hisz az erdőben fákon, növényeken és állatokon kívül semmi sem található. Későn este érkeztünk meg, egy nagy fehér házhoz, ami ki volt világítva, különféle színű égőkkel. Szétnéztem az udvaron, és egyetlen egy fát fedeztem csak fel, az is szomorúfűz volt. Amikor kiemelt a kocsiból, akkor szólni akartam a fűzfához, de mivel olyan gyorsan vitt a bácsika, egy mosolyon kívül semmit nem tudtam tenni. Még mielőtt bent lettem volna a lakásba, beletett egy hatalmas cserépbe, és kipótolt egy kis földdel. Egyenesen álltam, nem kellett vigyáznom az egyensúlyomra. Jól éreztem magam, de a legjobban talán akkor, amikor bent voltam a meleg szobában, a zongora mellett. Idáig még csak az idős bácsikával találkoztam, és éppen arra gondoltam, talán a karácsonyt ketten fogjuk eltölteni, de meghallottam egy kedves hangot:
- Szia, Jóska! Megjöttél? Már annyira vártalak. Féltem, valami baj fog érni.
- Itt vagyok, de nem egyedül jöttem – mosolygott az idős bácsika -, nézd karácsonyfával tértem haza! Gondolom ez a kicsi jó lesz nekünk. Mivel az udvar olyan üres, majd később elültetjük.
Tovább nem hallottam mit mondanak, mert mindketten kimentek. Én meg ott álltam, egyedül, de végre melegben voltam. Nem telt el sok idő, még nem is tudtam teljesen felmérni a szobát, ahol voltam, amikor egy nagy dobozzal tértek vissza. Kinyitották, majd először az égőket vették ki. Jó hosszú volt, körbetekertek vele, majd bekapcsolták.
- Nézd Erzsike! Ez így magában is, díszek nélkül is milyen szép.
- Igen, gyönyörű – válaszolt a hölgy -, de tudod, a gyerekek szeretik a díszeket, meg a szaloncukrokat is.
Aztán eltelt fél óra, és az összes dísz, szaloncukor rajtam volt. Ott álltam, talpig díszben, és nagyon vártam a vendégeket. Aznap nem jött senki, de másnap már nagy zajra ébredtem. Gyerekek kiabálását hallottam, és persze engem akarnak látni. Kihúztam magam, és vártam őket. Az ajtó kinyílt, vagy tízen bejöttek, a gyerekek pedig az ajándékokhoz szaladtak. Bontogatták, de közben észrevettem, hogy az egyik kisfiú engem néz. Gondoltam, biztos a marcipános szaloncukrot keresi. Majd ekkor felállt, odajött hozzám, és megszólalt:
- Nagyon szép fa vagy. Örülök, hogy ebben az évben, Te vagy itt. A legszívesebben átölelnélek, de nem akarom leverni a díszeket – az ajándék kosarából kivett egy Milka csokit, és rám tette. – Boldog karácsonyt kívánok!
A boldogságtól szóhoz sem jutottam, igaz nem is értette volna szavam, de annyit megtettem, hogy az egyik ágamat megráztam. Észrevette, és intett a kezével. Attól a naptól még vagy két hétig bent voltam a szobában, amikor levették rólam a díszeket, és kivittek az udvarra, a fűzfa mellé. Azóta is itt élünk kettesben, és minden karácsonykor tesznek rám, mindenféle színű égőket. A kisfiú már felnőtt, de mindig boldog karácsonyt kíván nekem. Így teljes az életem…