Donnert Károly: A kis lángoscsillag
Míg Esthajnal apó, vagy Fiastyúk anyó bölcs nyugalommal álldogáltak időtlen idők óta a helyükön, addig Petike állandóan, megállás nélkül fel-alá száguldozott az éji felhők bokrai között. Néha még a Földön is észrevették a kis lángoscsillag bolondos futkározását-, ami nem is csoda, hiszen a kis gézengúz fényből szőtt palástja messzeviláglóan lobogott ilyenkor a feketébe öltözött égbolton.
Az emberek, akik megpillantották a különös égi jelenséget, örömmel kiáltottak fel: „Nini, hullócsillag!”- ők ugyanis valamilyen különös okból így nevezték a lángoscsillagot. Első ámulatuk elmúltával pedig gyorsan kívántak maguknak valamit, mert úgy tartották, hogy ezek az óhajok előbb-utóbb egész bizonyosan teljesülni fognak majd.
Legtöbbször persze pénzt és szerencsét kívánt magának mindenki. De volt kivétel is: Kukucska Jenő csillagász például azt kívánta, hogy a hullócsillag álljon meg végre az ég szent szerelmére, legalább egy percig, hogy jól megfigyelhesse, megmérhesse és lefényképezhesse. Petike villámgyors égi vágtáját követve ugyanis a szemei úgy összekancsalodtak, hogy már akkor is csillagokat látott, amikor nem kukucskált bele a távcsövébe. . „ Figyeld meg, mérjed le és fényképezzed le te a saját krumpli orrodat, ha minden áron furcsaságot akarsz látni! Én bizony nem állok meg senki kedvéért sem!”- csóválta a fejét Petike, és száguldozott tovább.
Az egyik jéghideg januári éjszakán aztán egy különleges óhajtás szállott fel Petikéhez az egyik ütött-kopott, düledező kis faluszéli házikó lyukas szalmatetején keresztül:
„ Drága kis lángos csillagocska, te gyönyörű szép égi csudája a Jóistennek! Óh, bár tudnál juttatni egy picinykét a nagy fényességedből, a nagy melegedből nekem, szegény, magányos öreg anyócskának is… Látod, nincs már egy hasábnyi tűzifácskám sem, hogy befűtsek. A kis unokám, ez az árva kis Katinka pedig betegen fekszik az ágyban, és hiába terítettem rá még a saját egyetlen kabátkámat is, mégis majdnem megvesz mindkettőnket az isten hidege…”
A kis lángoscsillag úgy megdöbbent ezektől a szavaktól, hogy egy picinyke pillanatra tényleg megállott az égen.. De aztán annál sebesebben, lélekszakadva futott oda Hold apóhoz, minden éji csillagok pásztorához: „Hold apó, Hold apó..! Ne haragudj, de itt kell hagyjalak Téged és a csillagpajtásaimat, mert elhívattam-, mert életemben először tényleg igaz szívből jövő kívánsággal, igazán fontos és szép ügyben idéztek meg engem az emberek! „
„Menj csak, báránykám, ha úgy érzed, hogy menned kell..!”- simogatta meg Petike fejét nagy-nagy szeretettel Hold apó. „ De tudnod kell, hogy ha így cselekszel, akkor lángoscsillagból valóban hullócsillag lesz belőled, soha többé nem térhetsz már vissza közénk. A tüzedet és a fényedet pedig előbb-utóbb fölemészti majd odalent a nagy éjszakai sötétség és nagy téli hideg…”
A kis lángoscsillag megint megállt és elgondolkozott egy picit-de igazán csak egy röpke pillanatig. Azután már száguldott is lefelé a Földre, hosszú, vakító fénycsóvát húzva maga után az égbolton. Vágtatott, szállott villámsebesen-, és amint megérkezett hozzánk, a faluszéli, ütött-kopott kis házikó szalmatetejének lyukán keresztül egyenesen belesurrant a kicsiny szobácska hidegen didergő kályhájába, amelyben most egyszer csak szívmelengető duruzsolással, messze lobogó fénnyel feléledt a tűz…
„Nagyanyókám, drága édes Nagyanyókám! Nézzed csak, milyen fényesség támadt nálunk, és milyen édes jó meleg lett hirtelen idebent..! Már nem is fázom, már nem is érzem magamat betegnek’”- dobta le magáról csengő nevetéssel a dunyhát, de még az anyó kabátját is Katinka. Aztán nagy örömében azonmód az ablakhoz szaladt, amelyről közben mind leolvadtak már a jégvirágok, úgy hogy a kislány, akit oly sokáig ágyhoz kötött a kór, most már kedvére gyönyörködhetett a dérlepte faágak csodálatos csipkepalotáiban.
A Földre szállott kis lángoscsillag áldott tüze pedig azóta is ott parázslik minden kedves otthon tűzhelyének mélyén-, fénye ott világlik minden jó ember szívében. Csak remélni lehet, gyerekek, hogy még nagyon-nagyon sokáig nem fog elhamvadni ott.