Fábián Gyöngyvér: A kóbor kutya
- Te meg mit bámulsz? Nem láttál még kóbor kutyát?
Átlagos külsejű keverék vagyok. Rövid szőrű, zsemleszínű, középtermetű, kiemelkedő intelligenciával, és önérzettel. - Ezt barátomtól, Mócsingtól tudom. Ő szokta élesíteni rajtam penge kritikáit:
- Legnagyobb hibád, hogy nem bízol az emberekben! Túl sokat álmodozol, ahelyett, hogy örülnél ennek a sok mindenek, amit kidobnak nekünk. – morogta, szája között egy péksütemény ízű nejlonzacskót forgatva. Barátom szűklátókörűségét bizonyítandó, örömmel vetette rá magát egy kétes tartalmú szemetes zacskóra.
- De ez nekem nem elég! - Szakadt fel belőlem egy sóhaj, egy kislányt sétáltató fajtársam láttán. –
Nézd, milyen boldog, hogy vezetheti azt az embert. Ő biztos jó felnőtt lesz, hisz egy kutya vezeti a helyes út felé. - Búsan baktattam a sikátor felé, szeméthalmokat kerülgetve. Hogy bízhatnék bennük, mikor ők juttattak ide? Jött a múltamból egy keserédes gondolatfoszlány, aztán elhessegettem.
Koncentráljunk a jelenre. Mit tudok kihozni a mai napból? Egy fél hamburgert, több a semminél.
Hirtelen egy autó fénye világította be a sikátort. Rossz érzésem támadt, de kíváncsiságom legyőzte.
Emberek tartottak felém, mit akarhatnak? Jobb lenne elfutni, de nem tudok. Mi ez a nyakamon?
Szoríít! Nem enged. - Segítsééég! - vonyítok, de hiába. Egy kocsiban zötykölődöm. Börtönbe kerültem. Rácsok, kutyatársak reményvesztett ugatása. Enni kapok rendesen, de ez a bezártság! Sivár egy élet vár rám. Az idő telik, nap napot követ lomhán, unalmasan. Agyam tompa, testem tunya lett, mint a tévét bámuló kétlábúaknak. Kiégett egykedvűséggel fogadom az újabb embereket a rácsok előtt. Ugyanaz a lemez... - Jaj, de édi! -- Figyelj csak, ott egy fajtisztának tűnő, hagyjuk ezt a korcsot!
Na, igen. A külsőségek! Ezeknek csak az számít. Persze nem az, hogy a környezetük, amiben élnek, hogy néz ki, hisz pusztítanak és szemétdombon élnek, hanem hogy ők és az a kis kör, amiben pörögnek, az jól nézzen ki.
Viszont ez a lány itt nagyon bámul. Nem szól egy szót sem. Barna, mély szemeiből nem sajnálatot látok, valami egészen mást. Meggyőződés? Ígéret? Bizalom? Ilyesmi.
- Őt viszem. - csendül egy komoly határozott hang. Ugyanakkor kedves is, olyan kedves, nekem is te kellesz, igen! Megint autóban ülök. Új lánygazdám néha hátra mosolyog rám. Új fiúgazdám vezet.
Hosszú az út. Mikor végre megérkezünk, látom, vidékre kerültem. Kis házikó, nagy kert, szabadság!
Szeretet árad szét végtagjaimban, olyan izgatott vagyok! A bizalom, mint forró láva önti el kutyatestem minden zugát és megkövülve szilárdul meg bennem új gazdáim iránt. Napjaim rengeteg játékkal telnek, miközben gazdáim a veteményesükkel foglalatoskodnak. Szerény életet élnek, tisztelettel beszélnek egymással és velem is. Nem rohannak és idegeskednek, mindig jut idő közös játékra. Kemény élet ez, sokat dolgoznak, hisz a pénz uralma alól nem vonhatják ki teljesen magukat, de az mégsem vette irányítás alá életüket. Azt mondják, életük ezelőtt a pénzkeresés, fogyasztás, tévézés volt. Mára viszont visszatértek egy szerényebb, természet közelibb élethez, melynek én is része lettem. Boldog vagyok. Mócsingra gondolok... és a többi kóborló kutyatársamra. Az emberekre a városban, kik telefonjukba mélyedve átléptek rajtam, ahogy a szeméten is, amiben éltem.
- Gazdim?
- Igen kincsem? - Néznek rám kérdően a barna szemek.
- Nem menthetnénk meg őket is? Segítenél benne?
- Mi a társadalom szélére kerültünk Drágám, mert nem pénzben mérjük az értékeket. Nem várhatjuk el, hogy mindenki ezt az utat válassza. Túl nagy a pénz hatalma, túl sok érdek szennyezi környezetünket. Segítünk, életünkkel példát mutatni, és idővel többen leszünk, akik ráébrednek az élet értékére, a leigázó hatalomvágy ellenében. A közöny ellen legjobb gyógyszer a cselekvés. Bárhol élsz, bárki vagy, saját lehetőségedhez mérten jobbá tudod tenni a világot. Így menthetjük meg a Földet. Most pedig elég a szóból. Gyere, megyünk a menhelyre, kell neked egy kutyabarát is, igaz-e?