Németh Szilvia: Galambom
Tudod-e, milyen a galamb, szép színes tollú, vagy egy színű fehér, netán szürke? Pihe puha tapintású, furcsa hangot adó (Milyet is? Utánozzuk csak... )... nyakát mindig lábbal együtt mozdító...
Mutasd csak!
DE! Nem, nem…
Az amit én láttam, olyan fényes volt, alig tudtam ránézni, hangosan énekelt , csodaszépen...olyan dallamosan, tisztán...aranyló tollakat láttam, gyémántos csillogással... szinte elvakított szépsége.
Álltam és nem tudtam betelni vele...
Egyik ágról a másikra szállott...gondoltam megfogom,ilyet biza senki nem látott...ha az enyém lehetne...megmutatnám mindenkinek, látod íme..ilyen is van...Hallgathatnám énekét amikor csak kedvem tartja..Betenném egy kalitkába el ne szökjön, csak az enyém maradhasson!
Mintha csak sejtette volna galambomnak esze ágában sem volt megállni...egyre feljebb szállt...amíg el nem érte a fa tetejét.
Jól van, legyen felmászom én ...nem félek, ha leesem is. Elkezdtem a mászást, lassan ment, nem gondoltam ilyen nehéz lesz..lenézni nem mertem csak fel, egyre közeledtem a galambom felé..Nagyon vágytam már, hogy megfoghassam, kezemben tartsam...bizony fájt már a mászás, nehéz volt megtartanom magam, súrolták az ágak, karcolták a bőröm ahol csak hozzám értek...De mentem, nem adtam fel...Néha akartam sírni, mert féltem is, hogy leesem..aztán megütöm maga, ilyen magasra még sosem merészkedtem, de megéri...megéri...hajtogattam, kell nekem, enyém ..enyém legyen!
...amikor végre...felértem, hozzá...nagyon megörültem, csak egy karnyújtásnyira volt előttem...Szusszantam egyet....csak most ne repülj el...mindjárt meglesz...jaj de jó...végre...kis galambom, enyém leszel....nyújtózkodtam felé....akkor galambom egyenesen rám nézett a szemembe, én is láthattam az övét...megtorpantam..
Láttam a szeme tükrében.. a felkelő napot, amikor a galambom ébred, hogyan köszönti, hogyan melegíti a szárnyait a napsugárral, köszöni meg egy dallal...hogyan emelkedik fel és száll egyik ágról a másikra...hogyan vidít fel mindenkit aki csak hallja dalát, amint kitárja szárnyait akár egy angyal repülne, láttam, hogy visz ágat, hogyan épít fészket...hogyan várja fiókáit, akik aranyló tojásból kelnek ki. Most is oda siet, de megvárta, míg felérek, akarta, hogy ezt lássam...
És tudod mit tettem?
Visszahúztam a kezem, mert már nem akartam, hogy az enyém legyen.
Mikor leejtettem a kezem magam mellé...olyan volt, mintha elmosolyodott volna ..csak rám! Pillanatra csak az enyém lehetett, de nem a galambom, hanem sokkal jobb dolog! Tudod e mi?
(Mondd el nekem..)
Az, hogy megérthettem valamit.
Arra gondoltam.... ha bezárnám, elveszteném, minden ami Ő eltűnne...ahogy rákattanna a lakat a kalitkán.
Gondold végig. Mi történne vele? Tudna repülni? Vajon lenne kedve énekelni? Mi lenne a fiókáival?...
Nem én ezt nem akarhattam, ugye Te sem? Megfogtad volna?
Sajnálom, nem tudom megmutatni neked, nem tudod megsimogatni.
Ha látod netán egyszer valamikor a galambom, mondd el nekem, nagyon örülnék ám neki, tudjam, hogy jól van....és olyan csodaszép, mint akkor, vagy tán még szebb.
Biztosan napfelkeltével ébred és beragyog, mindent amerre csak jár, talán hallhatod most is az énekét...ha nagyon csendben vagy és figyelsz...
Jó éjt, álmodj vele...most ott lehetsz vele...ha akarod : )