Simó Ágnes: Fecskék

Alkonyodott. A lenyugvó nap fénye szétgurult a végtelen fűmező felett, s a nyugati égbolt színpompás háttere előtt kibontakozott a vonuló csordák és fák sziluettje. A poros, fülledt nappal átadni készült helyét a kicsit hűvösebb éjszakának. A zebrák nyugtalanul nyerítettek és a gazellák magasra szökkentek, mintha el szeretnék érni az utolsó fénysugarakat és ezzel tovább tartana a ma és a biztonság. A zsiráfok feje még a nappalban, a lábuk már az éjszakában járt. Pedig most nem volt mitől tartaniuk. Az oroszlánfalka egy akácia alatt elégedetten, teli hassal heverészett, bojtos farkincájukkal a port paskolták. Felettük, egy száraz ágon fecskecsapat készült az éjszakára.
- Szabad lesz? –kérdezte az újonnan érkező.
- Csak tessék, csak tessék! – csicseregték azok.
A fekete gombszemek összeragyogtak az utolsó napsugárban.
- Milyen más ez a naplemente! - sóhajtott az egyik. - Az én hazámban, ott is füves puszták vannak, a róna napkeltéktől napszálltáig tart. A mezőkön ezer és ezer virág, az ég kék, a felhők habosak és hófehérek. A gémeskúthoz csorda jár, s az öreg gulyás egy régi dalt dúdol. Ha vihar jön, az ég acélszürke lesz, a felhők hasa felreped, s hűs zápor öntözi a földeket. S az eső illata semmihez sem hasonlítható. Bizony, az Alföld nagyon szép.
- Az én hazámban a hegyek az égig érnek, s néha, ha tavasszal hideg van még, a csúcsokon megmarad a hó. De aztán lassan elolvadva rakoncátlan patakokban visszatér a víz a tengerbe. A nyári fenyőillat nagyon kellemes. Valahogy ott fenn, a havasok peremén, a nyári éjszakákon olyan közel vannak a csillagok. A Kárpátok csodálatosak.
- Egyszer- folytatta a harmadik – gyenge volt a szárnyam és később indultam el. Társaimmal egy nagyvárosban éjszakáztunk, ami egy folyó két partján terült el, s a folyó felett karcsú hidak íveltek át. Egy díszes épület párkányán pihentünk, mikor hirtelen aláhullt az ég. Milliónyi színes csillag szánkázott le, s az emberek ámulva figyeltek. Mintha a föld helyet cserélt volna az éggel. Budapest csodálatos város.
- Én nem láttam sem végtelen rónákat, sem magas hegyeket, sem színes csillagokat- sóhajtott a legkisebb. - Ahol én élek, a falu szélén, áll egy emberfészek. Egy anyóka lakik benne. Nyári estéken, mikor szétfut a harangszó a tájon, az anyóka kiül a padra s zsoltárt énekel. Az ablakok, ami felett a fészkem van, egy mezőre néznek, a mező másik végén erdősáv, s felette a hegyen egy ősrégi vár romjai. A köveken mohák, s a falak közt még ott visszhangzik a letűnt korok fohásza. Én szeretem azt a tájat. S ahogy ti is ismerek minden illatot, hangot és színt, ott én é vagyok, ott tudok önmagam lenni.
A horizont lassan elnyelte az utolsó fénysugarakat is, s a Nap magával vitte a hangokat és gondolatokat. A fecskék sem csacsogtak már, de szívükben felragyogott az elmúlt évezredek tavaszainak ismerős érzése; a honvágy.

6 - 10 évesek

Bővebben

11-14 évesek

Bővebben

15 - 18 évesek

Bővebben

+18 évesek

Bővebben