Simondán-Szabó Edit: A mi fánk!
- Gólya úr, milyen tájon jártál? Miket láttál?
A gólya pedig így felelt:
- Kedves Fenyőfácska! Tengereken túl, amerre csak jártam, rengeteg ember él. Elrepültem falvak, városok, mezők, rétek felett. Azonban olyan helyek is vannak, ahol a fák nem beszélnek már, szomorúak.
- Miért szomorúak, kedves Gólya?
- A válaszom téged is el fog szomorítani, de az emberek már nem törődnek a természettel. A fákat kivágják, és nem gondoskodnak arról, hogy azok helyére újakat ültessenek. Elfoglaltak és megfeledkeznek az egyensúlyról.
- Miért vágják ki a fákat, kedves Gólya?
- A fákat gyárakba viszik, ahol azokat feldolgozzák, majd házakat építenek belőlük. De télen tüzelnek is velük.
A fácska hallgatta a gólya történetét és nem akarta, hogy ez igaz legyen, hiszen itt minden olyan békés. Akik itt laknak, nem háborgatják a természetet. Csak a már öreg, vagy kidőlt fákat viszik el és helyettük magokat szórnak a friss talajra.
Elbúcsúzott a gólyától. A társai se tudták elképzelni, miért történhet mindez.
Ám ahogy telt az idő, a helybeli emberek is egyre többen lettek. És azt vette észre, hogy a nagyerdő is egyre jobban ritkulni kezdett. A fácska a társait is elveszítette, sokukból halászhajó lett. Őt azonban nem vágták ki. Valamiért már nem kezdtek azzal foglalkozni az emberek, hogy új hajtásokat neveljenek. És ezzel a harmónia kezdett felborulni. Többé nem lett olyan kellemes a nyári napsütés, szinte perzselte a leveleket. Az avar már nem volt nyirkos, puha. A föld kiszáradt és nehezen termővé vált. A rengeteg állat elhagyta e tájat, mert már táplálék és otthon nélkül maradtak. A telek enyhébbek lettek, a hó sem esett, a fácska nagyon ritkán látott már igazi havas telet. Az emberek annyira kihasználták a természeti kincseket, hogy egyszer csak azt vette észre, egymaga állt a régen hatalmas erdőség helyén. Szomorú volt, de még élt és reménykedett. Azonban már rajta is úrrá lett a némaság. Nem jött senki, aki a lombja alatt meghúzódna és mesélne neki. Nagyon hosszú idő telt már el és kezdte magát nagyon magányosnak érezni. Egy napon végre egy ember ült meg ágai alatt. Hallgatta élete meséjét. Gyermekként szeretett a nagypapájával ezen a vidéken barangolni, de akkor még hatalmas fák voltak itt, most azonban csúf, kopasz és kopár minden. És most az utolsó fa tövében üldögélve elhatározta, hogy megoldást keres a helyzet visszafordítására. Ahogy tanakodik, a fa lepottyant elébe egy tobozt. A férfi felnéz a fára, megköszöni a tobozt, megfogja és elszalad vele. A fenyőfa úgy érezte, eljött az idő a cselekvésre. A remény első morzsáját útnak indította, egy férfi kezébe adta azt a lehetőséget, hogy minden újra a régi legyen.
Hetekkel később egy kocsival látta őt közeledni és ekkor a remény újra éledt benne. Mert a kocsi még sok embert hozott, akik apró fákat ültettek mindenfele. Mert szavak nélkül is megértette a férfi, hogy a megoldás nem nagy, mindössze a magokat el kell ültetni és hagyni őket kifakadni. Miután az emberek a munka végeztével elmentek, a fa a sok néma idő után megszólalt:
- Kedves Felhők! Öntözzétek meg e tájat, hogy a gyermekeim minél hamarabb új erőre kapjanak!
Miután a tájat megöntözte az eső, így szólt a fa:
- Kedves Nap! Kérlek fényeddel és melegeddel áraszd el a tájat! A boldogságtól gyorsabban nő a természet. Minden alkalommal, mikor új tobozok hullottak le a fáról, jöttek az emberek és azokat is elültették. Mert belátták, hogy kis segítséggel, de a természet újra tud éledni hamvaiból. Hamarosan a madarak és az állatok is vissza tértek, és újra boldog lett a mi fánk.