Sonyovszki László: A város
A tél elején, jött a szél. Borogatott szanaszét. Hiába volt szemétláda, meg szelektívnek kék és sárga, a szél-örvény egybezárta, megkeverte, összerázta. Ha már úgy is lehetett, a körözött, magazinba öltözött. Repült szatyor, banánhéj, így lett akkor örök éj, mert minden szemétféle, feltapadt a kerek égre.
De ezt ember, egy se látta. Szél úr, éjjel, megcsinálta.
- ki csinálta?
- ki csinálta?
- álljon elő, aki látta!
Nem állt elő, és a szóra senki nem felelt, a tettes, meg mindeközben gyorsan elszelelt...
Így lett szükség új állásra, kell olyan, ki megfigyel. Meghirdették, kidobolták, hisz valamit tenni kell...
Jöttek innen, jöttek onnan, egyre s másra. Tömegesen pályáztak az új állásra. Lett is néhány kiváltságos kiválasztott:
Kommunális-szelektív detektív.
Munkájuk egyszerű, mégis összetett. Elkapni, a szemetelő szörnyeket.
Talán mondtam már. Vagy mégsem? Titkolódzni nem tudok. Rend városka szorgos népe, talán sejted. Állatok. Napra nap jött, égre éj, reklám-zacskó fellegek, az új rend-őrség kéz a kézben, tanácstalan ténfereg. Erejüket meghaladja ez a nehéz feladat;
- népgyűlést kell összehívni! Legyen jelen, nő és férfi! Ne húzzad ki magadat!
Összeült a rendi gyűlés. Eljött Iljics, a medve, mögötte Lázár, a homár araszolt, és a zsiráfok rendje. A nyúlüreg apraja-nagyja, és a legöregebb teve, Omár, mászott fel a hegyre. Jött az egész róka kotorék... de már nem is sorolom tovább, mert lekésnénk a köszöntőt, amit a Végrehajtó Testület kreált...
Néma csend. Majd Leó, a polgármester felállt:
- Tisztelt egybegyűltek! Nő, férfi és gyerek. Homályba vész a városunk. Halljam! Mit tegyek? Ötlet börzét tartunk. Ne kíméljetek!
- Zsákutcába futott mára a szimat csapat. Hiába a kopó egylet, a baj megmaradt.
- Cirmi kartársnő! Ne legyen pimasz! Formanyomtatványon nyújtson be panaszt! - sziszegte mérgesen sikló Szilvia, hisz ura, kobra Kálmán a kuratórium legfelsőbb ura. -
- Eh, Szilvia! Most mindenki szót kapott. Szeretnék látni napot, csillagot, de a hulladék, mindent eltakar. A megoldás kell! Bárkitől. Hamar! -
Röpködtek a tervek vadul. Órákig parázs vita dúlt az ódon falak között.
- Minden erőt leköt, ha szaglásszuk, az ismeretlen garázda kihűlt nyomát. Lépjünk tovább!
- A bajt kezeljük, ne a tünetet. Tegyük azt, amit mindenki szeret. Takarítsunk! Pucoljuk le az eget! Kiáltott az öreg rozmár. -
Felderült a polgármester.
- Hogy csináljuk? Mondd már!
- Zsiga, a leghosszabb takarító mester. Zsiráf Zsiga Szilveszter. Majd nyújtózik most ez egyszer.
- A rozmár biztos viccel! A nevem Egetverő Szilveszter? Hiába a hosszú nyakam. Nem érem el az eget. Hogy szedjem le a sok zacskót? Ne már! Észnél legyetek! -
Most a legkisebb nyúlfiú kért szót. Bár Leó, nem várt tőle sok jót, mégis...
- Mondd a terved nyuszi! Ha nincs más.
- Nem segíthet senki Csak Béla. Az óriás.
- Ne mondd tovább! - csattant föl a medve. Száműzött vad ő! Hát nem emlékszel Leó? Száműzetésbe a tette vitte.
- Cö, cö! Csak hatalmi játszma. Réges-rég volt. Ködbe veszett mára. - Így a nyúl. És a bölcs bagoly is bólint rája.
- Kérleljük őt! Hátha megbocsát.
Akkor az egész város, sőt az egész nép. Fennhangon ordította:
- A megbocsátás szép. Béla, bocsásd meg a vétkünk, és füleidet hajtsd oda, ahol a szükség hozzád kiált. Ne légy ostoba! Mert nem bölcsességre vall, a konok harag. Segíts nekünk, kérünk, fordítsd felénk szemed! És ha lehet, kérünk, mosd le az eget! -
Béla már órák óta, az erő szélén állt, és figyelt, hogy adjon segítő kezet. Csak a közös kiáltásra várt, vállán létra, kezében vödör, tollsöprű, pamacs, boldogan szalad, örül, hogy ad.
Ma már az erdő népe, Rend város lakói mind. Összetartja őket az a réges-régen történt óriási tett, no meg a közös trend: a rend.