Szűcs Ilona: Szemétszedő bajnok

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy család. Apa, Anya és egy szem fiúgyermekük. Vigyáztak is rá, mint a szemük fényére. Az erdő szélén laktak, egy takaros kis házban. Szerényen éltek, az Apa favágással kereste a kenyerét. Kisfia gyakran elkísérte az erdőbe, szinte együtt nőtt a fákkal. Szeretett ott lenni, hallgatni a madarakat, meglesni a mókusokat és megismerte az erdőben termő gombákat is. Telt, múlt az idő, a kis Bálint iskolás lett. Ahogy teltek az évek, úgy lettek a szülők egyre szomorúbbak. Azt vették észre, hogy Bálintot semmi nem érdekli, semmiben nem jeleskedik.

Nem szeret se írni, se olvasni, s a tanuláshoz sincs kedve. Nincsenek barátai, nem érdekli a foci, állandóan csak az erdőt járja, meg az utcákat, kezében egy zsákkal, s ha meglát valami szemetet, azt rögtön felveszi és belerakja. Szép, szép, gondolták, de hát mi lesz így belőle? Addig meddig tanakodtak, hogy elhatározásra jutottak. Felsőbb iskolába adják a gyereket, mégpedig olyan helyre, ahol kitanulhatja a szemétszedés csínját bínját.

Felcsillant Bálint szeme s boldogan ment minden nap az iskolába s amerre az útja vezetett, ott aztán tisztaság volt. Felszedte a legapróbb szemetet is, elmaradhatatlan zsákja a nap végére csak úgy dagadozott. Néha még az iskolatáska is szeméttel telt meg füzetek és könyvek helyett. Szorgalmával kiemelkedett a többi gyerek közül s néhány év múlva megkapta a diplomáját. Addigra már olyan hírnévre tett szert, hogy hívták a világ minden egyetemére tanítani. Alig győzte a sok munkát.

A szemétszedő bajnokságokon mindig megszerezte az első helyet, serlegek és oklevelek sorakoztak szép rendben a polcon. S szorgalmas munkájáért mi volt a jutalom? Egy idő után, ha útnak indult, vállán a kedvenc zsákjával, mindig csatlakozott hozzá valaki. Gyerekek, felnőttek lelkesen szedték a szemetet s már nem egyedül kellett cipelnie a zsákot. Közben be nem állt a szája, elmondta naponta többször is, hogy mennyi kárt okoz a sok szemét a természetnek.