Tóth-Horváth Judit: Az enyém, a tied, a mienk

A zacskó a fa ágán himbálódzott. Épp csak olyan magasságban, hogy te vagy én lábujjhegyre állva könnyedén elérhettük volna. Mégis te is, én is továbbmentünk.
– Kérlek, ne hagyjatok itt! – kiáltott utánunk. Megálltunk és összenéztünk. A hangja fájdalmasan csengett. Magasra nyújtóztál, és már a kezedben is tartottad. – Mondd, hogyan segíthetnénk? – kérdezted.
– Csak kérlek, vigyetek el a következő sárga kukáig! – te elindultál, de közben valami nem hagyott nyugodni. Egy kérdés kibukott belőled:
– Mondd, miért? – A zacskó először mert rád nézni. – Komolyan tudni akarod? – apró bólintásodba ő beleremegett. – Szívesen elmesélem.
Tudod, amikor megszülettem, más voltam. Hittem abban, hogy fontos vagyok. A kislány, akié voltam, a szendvicsét csomagolta belém. Mindennap. De nem lehettem különleges neki. Nem futott utánam, amikor a szél kitépett a kezéből. Én csak repültem, egyre messzebbre tőle. Ő pedig utánam se nézett. Az emberek átléptek rajtam, belém rúgtak. Egy csatornába kerültem. Féltem a sötétben. A víz hideg és piszkos volt. Mások is voltak ott rajtam kívül. A víz egészen egy megszürkült tóig sodort minket. Úsztam a tó felszínén, a Nap hólyagosra égette a bőrömet, de ezen kívül semmi bajom nem volt.
És még mindig hittem abban, hogy jó vagyok. Hogy egy légynek se tudnék ártani. Ekkor találkoztam a teknőssel. Alig volt nagyobb nálam. Kemény, mohaszínű páncélja üde színfolt volt a hordalékos vízben. A szeme gesztenyeként csillogott, amikor észrevett. Talán azt hitte, elfogyaszthat ebédre. Hamar rá kellett jönnie, hogy velem csak az életét kockáztatja. Egymásba gabalyodtunk. Szeme kikerekedett. A vizet megtöltötték körülöttünk az apró buborékok. Lábával egyre csak rugdosott. Karma újra és újra belém mart. Sebet ejtett rajtam, én mégsem ezért sírtam. Majdnem én voltam az utolsó az életében, akit látott. Rossznak éreztem magam. Hogy tehettem ilyet? El akartam bújni a világ elől. A Nap hólyagosra égette a bőrömet, a teknős karma mély vágást ejtett rajtam, de ezen kívül semmi bajom nem volt.
Akkor még azt hittem, hogy láthatatlan vagyok. Lehajtott fejjel csak én látom magam a víztükörben. Színtelen vagyok egy sokszínű világban. Hagytam magam a szél fodrozta vízen az iszapos partig lebegni. Ott beleolvadtam a tömegbe. Rengetegen voltunk. Senki sem akart beszélni arról, honnan jött, hogyan jutott oda, csak számoltuk az együtt töltött éveket. Azt hittem, nem zavarok senkit. Amíg egy csapat óvodás arra nem sétált. Ujjal mutogattak rám, és bottal mertek csak hozzámérni. – Fúj! Undorító! – mondták, és zsákba akartak rakni, de a szél újra felkapott. A Nap hólyagosra égette a bőrömet, a teknős karma mély vágást ejtett rajtam, az iszap feketére színezett, de ezen kívül semmi bajom nem volt.
A zacskó úgy érezte, eleget mesélt. A szemedben kövér könnycsepp formálódott, ahogy a sárga kukába helyezted. Közben azt kívántad, bárcsak újra hasznosnak érezhetné magát. Büszke voltam.

6 - 10 évesek

Bővebben

11-14 évesek

Bővebben

15 - 18 évesek

Bővebben

+18 évesek

Bővebben