Ács Ibolya: Brekeke, varty, brek-brek – soha ne add fel!
- Bizony, én is észrevettem, hogy szárad a láprét. A nád, a szittyó és a sás, amely valamikor sűrűn benőtte az otthonunkat, egyre ritkább. Mind kevesebb az ennivaló és már hetek óta nem esett. Mi lesz velünk? Mi lesz, ezekkel, a gyönyörű porontyainkkal? – aggodalmaskodott Béka Brigitta.
Bertalan papa felugrott egy tavirózsa levelére.
- Gyertek körém kicsi utódaim! Elbúcsúzok tőletek, mert ez így nem mehet tovább. A mocsár rövid időn belül kiszárad. Az egész környezetünk kezd elsivatagosodni. Mindannyian elpusztulunk, ha nem találunk valamilyen megoldást. Elmegyek világot látni, de ígérem, visszajövök.– brekegte harciasan, és vállára dobta a tarisznyáját, amelybe neje útravalóként szárított szúnyogokat csomagolt.
- Várj barátom, én is veled tartok! – vartyogta Béka Béci, és hatalmas ugrásokkal követte Bertalant.
A város messze volt, már esteledett, amikor elérték a határát. A hosszú úton kifáradtak, megéheztek, így már alig várták, hogy valahol meghúzódjanak.
- Nézd, ott egy házikó! Éjjelre megbújunk a kamrában és keresünk valami harapnivalót. - javasolta Balga Béci.
Amikor a szemük megszokta a kamra sötétjét Bertalan egy nagyot vartyogott:
- Nézd barátom, ott van két csupor tejföl! Gyere, együnk belőlük, mert már kopognak a dülledt szemeim az éhségtől. – kurjantotta, és zsupsz, beleugrott a csuporba. Béci meggondolatlanul követte példáját, és ő is belehuppant a másik cserépedénybe.
- Itt még úszni is lehet a tejfölben. – szólt elégedetten Bélus, és jóízűen majszolta a finomságot.
Degeszre tömték a hasukat, és már szerettek volna kimászni a szárazra, de bárhogy próbálkoztak, nem ment nekik. A mázas edény fala sikamlós volt, és hiába erőlködtek, mindig visszacsúsztak.
- Te Berci, én már nem bírom tovább. Elfogyott az erőm. – nyöszörögte fáradtan Béla.
- Ne add fel barátom! Kapálóddz, próbálkozz, sikerülni fog. – szólt vissza neki
Bertalan, de a hangján hallatszott, hogy már ő is piheg az erőlködéstől. Béla még csapott egyet-kettőt, de azután csak ennyit mondott: „Feladom, ebből a tejföliszapból nincs menekvés. Minek törekedjek, fáradjak, úgyis előbb-utóbb megfulladok.”
Brekkent még egy keserveset, és elnyelte a sűrű tejföl. Béka Berci azonban nem adta ilyen könnyen az életét.
- Nem engedem, hogy kifogjon rajtam ez a fehér lé. Nekem még terveim vannak, vár otthon a szerelmem és a sok gyerek. Harcolni fogok, és soha nem adom fel! – határozta el, és lábaival óriásokat csapott.
Evezett, úszott, ugrott, forgott-pörgött. Már úgy érezte, hogy az utolsó csepp ereje is elszállt, és őt is elnyeli az a szörnyű, fehér iszap, amikor csoda történt. Kemény talajt érzett a hártyás ujjai alatt. Összeszedte magát, és egy hatalmas ugrással kiugrott a csuporból.
- Megmenekültem! – brekegte boldogan, és óriási ugrásokkal visszaindult a mocsár felé, ahol már aggódva várták.
- Apucink igazi hős! – kiáltotta Ebike Bibike, az egyik ebihal.
- Az, bizony! Tudjátok gyerekek, mi történt? Apa addig kapálódzott az izmos lábaival, hogy kiköpülte a tejfelt, és vaj lett belőle. Ekkor már könnyen kiugorhatott az edényből.
Kitartásának köszönheti, hogy megmenekült. Jól jegyezzétek meg, a mottót: „Soha ne add fel!” – kuruttyolta Béka Brigitta, és büszkén nézett világjárt férjére és csemetéire.
- Így van csillagom, de ezzel még nem oldottuk meg a mi nehéz helyzetünket, az élőhelyünk továbbra is zsugorodik, de ahogy mondtad, nem adjuk fel. Egy jó tervet eszeltem ki. A mocsár köré akáccsemetéket ültetünk, amely egy igénytelen fafajta, és jól tűri a szárazságot. A fák vizet tárolnak majd, megfogják a csapadékvizet, és fokozatosan engedik a talajba. A talajon nem folyik el a víz, hanem befogadja azt. Így fog a mi lápos otthonunk is feltöltődni és újból kivirul majd a mocsári kosbor meg a lisztes kankalin. A szellő lengetni fogja a lápi nyúlfarkfű és a sás hajlékony szárát, én pedig szerelmem jeléül lila nőszirmokból kötök neked bokrétát. Megbújunk a vízi menta bíbor-lila virágai alatt, és hallgatva a nádirigó karattyoló énekét, gyönyörködünk a csemetéinkben…
Ekkor az egyik kicsi béka, akinek nemrég nőttek ki a lábai, felugrott mellé a tavirózsa levelére, és mintha színpadon szerepelne, szavalni kezdett:
- Ebihalak, rám nézzetek,
Békafiúk, békalányok,
Béka Berci a nevem,
És figyelemre vágyok.
Ültessünk akácot
Amennyit csak bírunk,
Így majd a mocsár is
Bőségben virul.
Gólya, kócsag, fehér gém
Esküdt ellenségünk,
De ha jól vigyázunk,
Egyiktől se félünk.
A lényeg a lényegben:
Még ha le is nyel –
Akkor se add fel!
A versike végén mélyen meghajolt, és élvezte a többiek viharos tapsát.
- Én mondom neked kedves párom, ebből a Berciből még híres poéta lesz. – nyugtázta
Bertalan békapapa, és szájon csókolta élet párját, Béka Brigittát.
- Brekeke, brekeke, „varty-varty”, soha ne add fel! – zendített rá a népes békasereg.
- Hajrá, munkára fel!- kuruttyolták, és hangos brekegések és vartyogások közepette, elindultak facsemetéket ültetni a mocsár köré.