Ambrus Anett: A fekete macska
A macska hátsó lábaira nehezedett, megriszálta a fenekét, hogy elhelyezkedjen, majd elrugaszkodott. Úgy szelte át a levegőt, akár egy papírsárkány az osztálytermet.
A túlsó ház cserepei meg sem roppantak a súlya alatt, mikor megérkezett rájuk. Hangtalan volt, mint… Nos, egy macska.
A tető széléről leugrott néhány egymásra pakolt dobozra, onnan pedig egy kosárra. A kövekkel kirakott járdán folytatta az útját. Érezte a hűvös levegőben a csokoládés sütemény és almáspite, a sült csirke, a finom levesek és még finomabb pudingok illatát. Érezte a közelgő telet, a hamarosan eleredő esőt és a lágy szélben hajlongó füvet…
Vékony lábait egymás után kapva futásnak eredt. Ismerte az utat, nagyon jól ismerte. Jobban, mint a kedvenc háza tetejét, pedig azon aztán tényleg rengeteg időt töltött. Megkerült egy falnak támasztott seprűt, átugrott egy elhagyott nyalókán, és egyre izgatottabb lett. Már hallotta is a hangokat. A csacsogás, csörömpölés hangjait, amelyek egy hatalmas összevisszaságba folytak össze.
Drága cicánk szuszogva fékezett le a zsivaj forrása előtt. Az egyik sötét sikátorban, ami ilyen késői órán normál esetben teljesen üres lenne, most óriási csődület volt. Hegyes sapkában sündörgő, színes, csíkos és pöttyös ruhás nők, göndör hajú, bohókás férfiak, a felnőttek lábai közt rohangáló, sipítozó gyermekek… Mindannyian egyetlen dologért voltak itt. Hogy lássanak egy csodát. Egy olyan csodát, ami évente egyszer történik meg. Amit mindig egyedül október utolsó napjának utolsó percében láthatnak. A macska egy telepakolt kuka mögé sétált, és megrázta magát. Fekete bundája hosszú, hullámos hajjá változott, zöld szemei immáron nem egy állat, hanem egy ember arcából szemlélték a világot. A teste megnyúlt, lábai emberi lábakká, mancsai emberi kezekké változtak. A fején a zajos társaság többi tagjához hasonló, hegyes süveg jelent meg, lila-sárga csíkos harisnya és egy díszes, mégis egyszerű, masnikkal és apró csillagokkal televarrt ruha öltöztette. Kilépett a kuka mögül, fekete topánkáján megcsillant a vérvörös holdfény. A zsebéből előhúzott egy meggörbült pálcát, amit aztán az égnek emelt. Az összegyűltek elcsendesedtek, és egy emberként pillantottak rá. Minden bodros hajú és fura fickó őt figyelte.
A boszorkányok estje volt ez. Az egyetlen az évben.
A fekete hajú lány pálcájából először színes szikrák szöktek elő, csillámporként táncolva a levegőben, majd néhány tekergőző, zöld csóva. Végül egy narancssárga fénynyaláb tört utat magának, a sötét égbolt, a vörös hold felé igyekezve. Bonyolult íveket és kanyarokat írt a levegőbe, hogy aztán ezernyi ragyogó porszemet vessen a sikátorban állókra. Ezek után mindenki elővette a saját pálcáját. Minden férfi, nő és gyerek. Egy személyként emelték a furábbnál furább varázsló eszközöket, hogy a saját fényüket is a magasba küldhessék.
A színek egyetlen hatalmas kavalkáddá álltak össze, néha felöltöttek valamilyen alakot, de többnyire csak örvénylettek, kavarogtak. Mint a lelkek apró szilánkjai a végtelen világban, egymásnak ütköztek, daloltak, csatáztak, nevettek és búsultak, szikrákat szórtak vagy villámot vetettek, táncoltak vagy fáradtan a mélybe hulltak, hogy aztán egy másik fény, egy másik barát visszahúzza őket a csillagok közé.
A boszorkányok estjének legvarázslatosabb eseménye maga a varázslat volt. Mert a varázslat ugyanúgy megvan egy apró, fekete macskában, mint egy fiatal lányban, egy idős férfiban, egy csecsemőben, egy megfáradt édesanyában, egy apró kis szikrában.