Csorba Réka: Csillagszemmel
Volt egyszer a galaxis eldugott kis szegletében egy csillag. Fénye halványan pislogott már. Elkeseredése abból fakadt, hogy évezredek óta csak a háborút, a viszályt és a gyűlöletet látta. Hatalmas hadvezérek, királyok vagy banditák gyilkolásait, fosztogatásait, amelyek elnyomnak mindent, ami szép és jó ebben a világban. Nem akart a többi csillag sorsára jutni, s elfecsérelni valaki olyanra a kívánságot, aki rossz és bűnös célokra használná fel. Egy olyan tiszta lelket keresett már évszázadok óta, aki nemes célra használná föl azt, de nem talált. Többször is vitába keveredett a többi csillaggal, de a Hold volt oly kegyes, s minden alkalommal rendet tett a rakoncátlan kis gázfelhők között az égbolton.
- Nem gondolod, hogy túl válogatós vagy?- kérdezte egy másik fényesen ragyogó csillag, akinek már rég meg volt a kiválasztottja.
- Nem jobban, mint tanácsos.
- A végén még rád marad az a kívánság! Úgy vélem már ideje lenne döntened!
- Magam is el tudom dönteni. Nem szeretném akárkire pazarolni azt. Biztos vagyok benne, hogy egyszer eljön egy nemes lelkű halandó, akinek a szándéka éppolyan tiszta, mint amilyen a szíve. Te addig is, foglalkozz a saját kiszemelteddel!
- Álomvilágban élsz te bolond kis gázfelhő!
- Nem bolondabb ő te nálad Csillag. - förmedt rá a Hold az egyikre. – Egy rossz választás nem ér fel azzal a veszteséggel, amit egy önző, bosszú forralta kívánság okoz. Te meg ne feledd apróság, aki túl sokáig tétovázik, az a végén lehet, hogy magára marad! – szólt a Bölcs Óriás és elvonult.
A kis csillag megszívlelte a Hold óva intését és nyitottabb szemmel kezdte kémlelni a világot. Egy kis idő múlva a vitatkozó csillagnak is eljött az ideje. A halandó, akit kiválasztott kívánt.
Látván a vég nélküli mélységet, a csillag izzó tekintetét először a tátongó sötétségbe fúrta, majd – még utoljára – a kiscsillagra nézett, s lezuhant a mélybe. Hosszú évszázadok teltek el ezután és az apró csillag még mindig nem tudott választani. Akárhogy is nézte, nem talált olyasvalakit, akinek a szívét ne feketítette volna be a sötétség. Egyszer aztán észrevette, hogy a lent, a földiek paradicsomában a földút mellett egy ifjú ment a dolgára. Illetve nem ment ő sehová, csak bolyongott. Hiszen hova is mehetne egy magafajta rongyos, szegény és szakadtas ember. Legalábbis ilyen gondolatok jártak a csillag fejében. Már éppen elemelte volna tekintetét róla, amikor is egy szép, díszes huszárlegény lovagolt arra. Pökhendien és lenézően nézett a fiúra. Dörmögött is valamit, de azt nem lehetett érteni, hogy mit. A szegénylegény épp visszaszólt volna, amikor is a huszár lovának kibicsaklott a lába és ledobta magáról a lovast. A szegényfiú rögtön a segítségére sietett.
- Megsebesült? – kérdezte rémülten, de nem kapott választ. A huszár eszméletlenül feküdt a poros földút közepén, mellette az ifjúval. – Ó, ha tudnék segíteni magán uram, de én, amint látta csak egy szegény parasztfiú volnék. Bárcsak fölkelne méltóságod!
A csillag nem volt rest meghallani, abban a pillanatban eldőlt, hogy ez a szegény ifjú az, akit neki szánt a sors. A csillag abban a pillanatban, amint meghallotta a kívánságát hullócsillagként záporozott a földre. Gyönyörű fénye elvakította a világot. Amint az utolsó fénynyaláb is eltűnt, a huszár csodálatos módon ébredezni kezdett. Hálás volt a szegénynek, hogy nem hagyta magára a kietlen, poros úton meghalni. Magával is vitte, hogy hálája jeléül ezúttal ő emelje ki a porból. Így végül a kiscsillagnak is teljesült a kívánsága.