Faragó Anna: Déli felhők
Az ajtóban majdnem átestem anyán, aki már csípőre tett kézzel várt rám.
- Ma nem mész sehová ifjú hölgy, Marci és Sári hamarosan itt lesznek! Megígérted nekik, hogy ma együtt játszotok!
- Ezt te ígérted, nem pedig én! – tiltakoztam. Különben is, a barátaim már várnak! - kiáltottam, és elrohantam.
A házunktól nem messze van egy kis domb, ligettel. Ez az én kedvenc helyem. Amíg felértem, azon bosszankodtam, miért akarja anya, hogy azokkal az unalmas alakokkal unatkozzak. Igaz, az óvodában nagyon jóban voltunk, de azóta már megváltoztak a dolgok. Sári kedves, de sokat nyafog, és folyton a babáiról csacsog. Marci pedig… hát igen, ő meg fiú. Focizik, és folyton vadul. ők hát az én „pajtásaim”, remélem, már értitek, miért nem vágyom látni őket. Inkább a hegyre költözök, minthogy velük egy napot eltöltsek. De már fel is értem a csúcsra, ahol minden rosszkedvem elszállt, ahogy mindig is, bármilyen dühös legyek is. Lehevertem hát a gyepre, fűszállal a számban, és miközben vártam, hol egy nyúl szaladt át a tisztáson, hol pedig egy róka osont át az árnyon.
Alig múlt el pár pillanat, elő is bukkant egy felhőpamacs. Mog király volt az első, aki megérkezett. Szürke, kétágú szakállat viselt, a koronáját pedig mintha a cukrásza készítette volna el. A bolondja épp olyan vicces, mint mindig. Orra bukik, csetlik-botlik, sapkájából csengő helyett egy marék kígyó ágaskodik. Ma egy kánya is velük utazik, talán a király koronájára pályázik. És most jönnek a barátnőim. Bogyóvére, a királylány. De miért sír? Talán a gonosz Mog király nem engedi el a lovagjával a bálba? Ez igazságtalan, de majd én beszélek vele. Intek neki, és pár szóval vigasztalom, amitől már nem is sír olyan nagyon. És persze a másik hercegnő, aki csak névleg az, hiszen benne is csupán annyi királyi vér van, mint a Sári babájában. Nahát, már megint Sári! Bosszantó egy alak, na de térjünk vissza a „hercegnőre” a díszes kocsiban. ő a cirkusz sztárja, övé a leghangosabb taps. Nem is csoda, hiszen kecsességben még egy hattyút is lehagy. Megdicsérem az új ruháját, amelyet éppen felvett, talán még sose láttam annál szebbet. Hát igen, ők azok, akikről már annyit hallhattatok. És ők még csak az udvartartás egy aprócska része. Látnátok, amikor mind együtt vannak, a szavatok is elakadna. De mit hallok? Valaki közeleg, vajon ki az, aki ilyenkor erre tekereg?
Anya lép a tisztásra, s körbenéz. Majd fel az égre, és mosolyogva beszél.
- Hát ők azok? Azt hittem, hogy manók és tündérek, de látom, jobb a helyzet. Legalább a képzelőerődet is fejleszted!
Dacosan fordultam el, ő ezt nem érti.
- Még mindig jobb barátok, mint Marci és Sári. A felhőkkel sose kell vitázni.
- Bizony soha, de játszani se tudnak veled.
- Ebben tévedsz, egész nap mókázunk!
- Na, ne mondd! Hol a labda meg a csákó?
- Nem labdázunk, hanem táncolunk, ez a mi mulatságunk!
- És honnan van a felhőknek lába? Kíváncsi lennék arra a táncra.
- Hogy jönne le, ő csak egy felhő! Az ég a hazája kezdetektől.
- Lám, csak lám, akkor hogy szaladtok le a lejtőn? Nem lenne jobb egy igazi társ, egy barát, akivel rohangálsz?
- Talán, bár attól függ, hogy milyen. Olyan, aki nem bánt, és nem hízeleg.
- Marci és Sári pont ilyen! Már rég megváltoztak, csak nem vetted észre! Hogy is láttad volna, ha itt ülsz fent a hegyen, falat vonva magad köré szüntelen!
- Megváltoztak, az hogy lehet? Igaz, egyiket se láttam mostanában.
- Szerinted odaadná a te hercegnőd a legszebb ruháit, hogy ha egy napot a földön tölthetne?
- Talán igen, majd megkérdezem tőle, de most rohanok. Még a régi barátok se várnak sokat!