Káli Rebeka, Gerencsér Klaudia: Ha hazudsz, pórul jársz!
Otthon anyukámnak elmeséltem, mi történt ma, azt is, hogy elhívott Julcsi a moziba. Erre anya azt mondta:
- Zsófikám, elmehetsz, csak előbb írd meg a házi feladatodat, és tanulj meg!
- Nem kaptam házit, és holnapra semmit se kell tanulni – mondtam.
- Szerintem biztos van valami, amit át kell nézni, úgyhogy szépen menj tanulni! – válaszolt.
- De nem… - tiltakoztam.
- Nincs de! Ha most nekiállsz, hamar végzel.
Akartam ellenkezni, de rájöttem, hogy fölösleges. Duzzogva elindultam a szobám felé. Az ágyamon szomorkodtam, és magamban mérgelődtem.
- Ez igazságtalanság! Persze a Julcsit elengedik! Kicsit várok, és anyának megmondom, hogy készen vagyok. Fél óra múlva lementem édesanyámhoz. ő éppen az uzsonnámat készítette nekem a konyhában. Oda sétáltam hozzá és így szóltam:
- Készen vannak a feladataim, és megtanultam!
- Na látod Zsófi, nem is volt annyira nehéz!
- Hát tényleg hamar végeztem! De most ugye elmehetek a moziba?
- Menj csak, de estére legyél itthon!
Megettem az ennivalót, amit anyukám csinált, és felöltöztem, ahogy illik. Egy- két perc múlva már készen álltam az indulásra. Akartam menni, de anyának még adtam egy puszit, és meg köszöntem a finom szendvicset, amit számomra csinált délután. Elindultam tehát otthonról se megtanulva, házi írás nélkül.
Julcsival találkoztam az épület előtt negyed órával később. Bent várt minket öt perce még néhány osztálytársunk, Kinga és Dorina. Még film előtt volt tíz percünk, addig vettünk kukoricát és hozzá valamilyen üdítőt. Utána bementünk a terembe, ahol elfoglaltuk a helyünket, és vártuk a film kezdetét. Egy új, kalandos mozifilmet vetítettek, amit egy és fél órán át néztünk, de nem is vettük észre, hogy ilyen hosszú.
Mikor befejeződött kijöttünk az épületből, és húsz percet beszélgettünk. Mire elindultuk haza, egészen besötétedett.
Újabb negyed óra elteltével már otthon beszélgettem a szüleimmel. Este a kistesómmal kellett játszanom, mert szinte egész nap nem láttam. Legóztunk, rajzoltunk és nem utolsó sorban sokat nevettünk együtt. Így gyorsan repült az idő, és már nyolc óra volt. Lefürödtem, és mire én az ágyba voltam, az öcsém már rég’ aludt. Olvastam egy kicsit, és én is úgy tettem, mint a tesóm.
Hamar reggel is lett. Hét órakor felkeltem és felöltöztem. Mikor elkészültem, és indulni akartam, anya így szólt:
- Ne siess annyira, mert a végén itthon hagyod az ebédedet!
- Köszönöm anya, hogy ilyen figyelmes vagy hozzám – de a mondat végét már nemigen hallotta, mert elsiettem otthonról.
Tíz perc múlva szomorkodva mentem be az iskola kapuján. Féltem, mi fog történni, ha Timi néni rájön, hogy nincs meg a házim. Mondták, hogy úgyis a harmadik óra, ezért könnyen be tudom pótolni, de én visszagondoltan, hogy mit mondtak a szüleim: ,, Soha ne csinálj az iskolában házi feladatot, inkább vállald a következményeit annak, amiért lusta voltál megírni itthon.” Én betartottam, amit mondtak régen nekem, és így is tettem.
Meg volt tartva az első kettő óra, és a harmadikra is becsöngettek. A tanár néni bejött, és szokásosan zajlott az óra kezdete. Felálltunk, és jelentettek a hetesek. Mikor leülhettünk, ezeket mondta nekünk:
- Nyissátok ki a könyvet a leckénél, hozzá a füzetet is!
Nagyon izgultam, hogy mi fog történni. Julcsi odasúgta nekem:
- Tedd fel a kezedet, és szólj!
Én feltettem a kezemet. Amikor a tanár néni felszólított, felálltam:
- Igen, Zsófi, mit szeretnél?
- Tanár néni… kérem – elkezdtem pityeregni – nincs kész… a… a leckém.
- Zsófi, hát ez meg hogyan lehet?
- Úgy volt… hogy elmegyünk moziba…, de nekem nem volt meg a házim…, és úgy mentem el – már rendesen sírtam.
- Hát igen, először mindig meg kell írni a házi feladatot, és megtanulni, utána jöhet a szórakozás.
- Én eddig… mindig megcsináltam,… csak most maradt el.
- Megértelek, de ez nem maradhat szó nélkül. Sajnos ezért kell adjak kettő fekete pontot. Azért okos voltál, hogy bevallottad őszintén.
Az óra folytatódott tovább, ahogy eddig is.
Órák után még mindig sírdogáltam. Amit anya elrakott finom ebédet, szomorkás hangulattal megettem. Julcsi próbált vigasztalni, hogy életemben először csak most nem volt meg a házim, és ez még nem olyan nagy gond.
Egy órakor hazaindultam, és a szememből potyogtak a könnycseppek. Féltem, mit mond anya és apa. Most ez az út sokkal gyorsabban telt el, mint máskor. Mire hazaértem, letöröltem a könnyeimet, és úgy döntöttem, hogy most nem mondom el a szüleimnek. Anyu várt engem az ajtóban, boldogan. Odaértem hozzá, és adtam neki két puszit – úgy tettem, mintha nem történt volna semmi se.
Kicsit beszélgettem velük, és felmentem a szobámba tanulni. Neki álltam a megírandó feladatoknak. A nappaliban anyukám odaszólt apának:
- Szerintem valami nincs rendben a Zsófival.
- Nekem is furcsának tűnt, nem a megszokott volt - mondta apu.
- Felmegyek hozzá, megkérdezem, mi történt.
Úgy is lett.
- Mi a baj, kislányom?
- Nincs semmi gond.
- De édesapáddal észrevettük, hogy valami nincs rendben – én erre elkezdtem pityeregni.
Anya átölelt, és gyengéden így szólt:
- Nekem elmondhatod.
- Úgy volt,… hogy elmentem tegnap… a házit… nem… nem írtam meg, … és kaptam kettő fekete… pontot.
- Jól van na. Ne sírdogálj. Most az egyszer megtörtént, de többet ne legyen ilyen. Jó?
- Igen anya, megértettem.
- Na, akkor ezt is megbeszéltük. Csináld csak a leckédet.
Odafordultam az asztalomhoz, és tanultam tovább.
Így megtanultam, hogy soha NE HAZUDJAK többé.