Kovács Ivett: Mese a kis fáról
Volt egyszer egy kis fa egy erdő közepén. Apró csemete volt a nagy fák között, mégis élvezte az életet. Szerette hallgatni az öreg fák meséit és sokszor álmodozott arról, hogy egy nap majd ő is tiszteletre méltó, magas fa lesz, és a hozzá hasonló kis fák úgy fognak felnézni rá, ahogy ő is csodálja az idősebbeket.
Ez volt az egyetlen álma, másra nem is vágyott. Ígyhát napjait mással sem töltötte, minthogy hallgassa a legfrissebb meséket. Kedvencei általában vidám gyerekekről, vagy bátor hősökről szóltak, de szerette az állatos történeteket is. Azokat a napokat is élvezte, mikor egy-egy csapat kiránduló gyerek jött az erdőbe vagy piknikező fiatalok, vidám hegymászók. Szerette nézni, ahogy a gyerekek játszanak, ahogy az emberek vidáman szippantják be a friss levegőt. Örült neki, mikor boldog emberi arcokat láthatott, ez őt is boldogsággal töltötte el. Ilyenkor kicsit ő is egy-egy mesében érezhette magát.
De más mesék is vándoroltak leveleik között. A nagyobb fák élvezettel hallgatták társaikról szóló történeteket. Ahogy az erdőkben cseperedő fákból magas házak lettek, eljutottak messze földre, és most is büszkén állnak, új formájukban. Ahogy egy fát elvisznek az erdőből, a fák követik útját, és egyik fáról a másikra jutva visszaérnek a fák kalandjai az otthon maradt társaikhoz. Ilyenkor az apró csemetéktől kezdve a korhadozó óriásokig, mindenki izgatott. Kíváncsian várják, hogy meghallgassák, mi történt a hozzájuk hasonlókkal.
Azonban ez a kicsi fa az erdőben, ő volt az egyetlen, aki nem szerette az ilyen meséket. Minden álma az volt, hogy felnőjön, és az otthonában élje le életét. A gondolattól, hogy egy nap lehet, hogy őt viszik majd el, ezzel megfosztva az otthonától és az álmától, egyenesen irtózott. Ahányszor elterjedt a hír, hogy favágók járnak az erdőben, a kis fa elkezdett reszketni, megremegtek az ágai és csak akkor nyugodott meg, mikor már biztonságban érezhette magát. Így teltek a kis fa mindennapjai, s azóta már sok mese ment át az erdő ágai között. A kis fa is szépen növekedett, szép, derék fa lett belőle, s boldog volt, hogy egy nap majd őreá fognak felnézni a kicsi fák.
Egy nap, mikor a kis fa épp a meleg napsütést élvezte, véletlenül meghallotta miről suttognak a kis csemeték. Favágók jöttek az erdőbe. A kis fa megijedt, félt, hogy talán ma őt viszik el. Mikor odaértek hozzá a baltás emberek, amennyire csak tudta, összehúzta az ágait, behúzta a leveleit, és megpróbált a lehető legvéznábban kinézni. De hiába tett meg mindent, még így is ő volt a legerősebb fa, friss volt és derék darab, ezért őt választották a favágók. Fájt neki, mikor belévágták a fejszét, de nem is igazán az éles penge bántotta. Legjobban az törte össze a szívét, hogy elszakították a gyökerétől, az otthonától, megfosztották őt az egyetlen álmától. Abban a pillanatban jött rá, hogy ő többé sosem lesz sem az a kicsi fa, aki eddig volt, és sosem lesz már az a tiszteletre méltó idős fa sem, amiről mindig is álmodott.
Miután a fa törzse a földhöz csapódott, a favágók feltették a szekérre és elindultak vele kifelé az erdőből. Most akármennyire nem szerette, mégis eszébe jutott a sok mese, amit a társairól szóltak. Ezek mindig megrémítették őt, most azonban ezek nyújtották neki az egyetlen reményt.
Ahogy zötykölődtek a szekérrel az úton, a kis fa csodálkozva nézte a tájat. Sosem látott még patakokat, hegycsúcsokat, vízeséseket, csupán azt a pár virágot maga körül, azt a néhány fát, akikkel osztozott eddigi lakhelyén. És bármennyire csodálta a sok újdonságot, tudta, hogy mindez fel sem ér az otthonával, ahova talán már soha nem juthat vissza.
A lovak, amik a szekeret húzták, megszomjaztak, ezért a szekér megállott egy patak mellett. A patak partján volt egy piknikező asztal, méghozzá fából. A kis fa elképzelte, hogy talán belőle is asztalt faragnak. Talán a mesék, amikért annyira rajongott csemete korában, majd rajta fognak megíródni. Milyen szép is lenne az. Miután a lovak ittak, a szekér újra útnak indult rajta a kis fával. Ahogy egyre mentek tovább, a kis fa kezdte elveszteni a reményt, hogy belőle majd asztal lesz. Sokat mentek, a hegyek és a patakok fogyatkoztak, legelők és folyók vették át helyüket.
Egyszer csak a kis fa megpillantott valamit, amiről addig még nem is álmodott. Mindenütt víz, amíg csak a szem ellát, rajta pedig nemes kinézetű fatákolmányok úsznak. A fácskának rettentően tetszett a látvány. Hamar rájött, hogy a tengernél járhatnak, melyeken hajók úsznak. Róluk is hallott már meséket, ahogy a szél belekap a hajók vitorlájába, és ahogy hullámok összecsapnak a hajók oldalán. A kis fa lelkébe újra beköltözött a remény. Milyen csodálatos lett volna, ha belőle hajót készítenek. Szelte volna a habokat, odahaza pedig róla meséltek volna az idős fák. Ennél nagyobb megtiszteltetést el sem tudott volna képzelni. Azonban ahogy egyre távolodtak a homokos partoktól, úgy lassan kialudt a remény kis szikrája a fa szívéből.
Újra az erdőkben jártak. Az útjuk hosszú volt, az emberek elfáradtak. Megálltak egy pihenőnél. A kis fa körülnézett a környéken. Az egyik kupacban hatalmas papírcsomagokat látott. Hallotta már más fáktól, hogy a papír is fából készül, és hogy az emberek írni szoktak rájuk. A kis fa újra izgatott lett. Ha belőle papírt készítenének, lehet, hogy meséket vésnének rá, és akkor ő az emberek mesemondója lehetne. Az emberek visszajöttek, és újra útjára bocsátották a szekeret, de mielőtt még mindannyian felszálltak volna, az egyik favágó felírt valamit egy papírdarabkára, majd zsebre vágta azt, és fellépett a szekérre. A hirtelen lendület miatt azonban mikor felült a helyére, a zsebéből kiesett az írószer, amivel az előbb írt, és egyenesen a kis fa mellé esett. A fácska megfigyelte a kis tárgyat. Fából készült ceruza volt grafitheggyel bélelve. Igen hasonlított vékony kis teste a faágakhoz. Lehet, hogy ceruzákat faragnak belőlem- gondolta magában a rozoga szekér másik utasa, a kis fa. Talán ez a legszebb az összes eddigi lehetőség közül. Nem csak hallgatni a meséket, nem csak másoknak elmesélni. ő lenne az, amivel megírják, belőle erednének a szavak. A következő kanyarnál egy kő került az egyik kerék elé és a zötykölődés miatt a kis ceruza lehullott a földre.
Hamarosan egy nagyvárosba értek. A fa, aki eddig csak mesékből és történetekből hallott a házakról és az épületekről, teljesen elcsodálkozott. A sok magas épület, a házak, a sok ember, az autók és egyéb járművek, nyüzsgéssel teli utcák, neki mindez új volt. Szépnek szép volt, jónak jó volt, de mégsem tetszett a kis fának. Sehol egy fa, sehol egy bokor, még csak virágok sem voltak sehol. Mindig is szerette az otthonát és most jobban szeretett volna ott lenni, mint valaha.
A szekér egy udvarra húzott, ahol a kis fát egy falnak támasztották. A kis fa órákig állt ott, és arról gondolkozott, vajon miért is hozták most őt ide, és itt mit fognak vele csinálni. A szekérrel már rég elmentek a favágók, mikor megjelent egy eddig a kis fa számára ismeretlen ember fejszével a kezében. A kis fa először megijedt, de megnyugtatta magát, mert tudta, hogy ez az átalakulás része. Az ember több helyen is belevágta az erős fejszét. Nagyon fájt neki, majd hirtelen nem is emlékezett többre.
Mikor felébredt, apró darabkákban, a földön hevert. Körülötte kövek körbe, arrébb pedig farönkök. Először nem értette a kis fa, hogy hol lehet most. De ahogy megpillantotta a távolabb fekvő sátrakat és a vidámabb nevetgélő gyermekeket, hamar rájött. Lassan a gyerekek köré gyűltek, nevetgéltek, játszottak, táncoltak és énekeltek. A nap egyre ment lefelé, a csillagok pedig feljöttek az égre. A kicsik fázni kezdtek, egymáshoz bújva ültek a rönkökön. Majd mikor egy felnőtt érkezett közéjük, mindannyian felkiáltottak: Tábortűz! A kedves bácsi begyújtotta a tüzelőfát, ami apró lánggal égni kezdett majd a gyerekek újból énekelni kezdtek. A kis fának elment minden jókedve. Elégették, tüzelő lett belőle. Szomorú volt, vissza akart menni az erdőbe, de már nem tehetett semmit. Hiányzott neki az otthona, az idős fák, a kis csemeték, az a pár virág és az a sok szép mese. A gyerekek tovább daloltak, körbetáncolták a lobogó lánggal égő tábortüzet, míg mások meséket meséltek a tűz körül. Valahogy olyan szép volt. A gyerekek vidámságát látva a kis fának is jobb kedve lett. Eszébe jutott az idevezető útja. Mióta elhagyta az otthonát, annyi mindenen ment már át. Látott magas sziklákat, hegyeket, patakokat és vízeséseket, látott házakat, látta a nagy nyüzsgő várost, látta a tengert, rajta a büszke hajókat. Nem csak hallgatta a sok kalandot, mint a többi fa. ő igazi kalandokat élt át. Rájött, hogyha el is égetik, azt sem bánja, hisz olyan szép volt, amit eddig megélt. A gyerekeknek pedig meleget adott és boldogságot, ennek az estének ő volt a középpontja és bár nem tudta mi lesz vele, mégis boldog volt.
A hamu még pislákolt a tábortűz helyén, mikor jött egy hirtelen szélfuvallat és eloltotta az apró szikrát is. De amilyen hirtelen jött ez a szélfuvallat, olyan hirtelen jött egy másik is, amelyik felkapta a maréknyi hamut és magával vitte, fel, fel az égig és csak vitte és vitte. Fent szállt a magasban, és odafentről nézte a világot. És ahogy vitte a szél, újra látta a várost, az erdőket, a tengert, a legelőket, a folyókat és patakokat, valamint az otthonát. Látta a csemetéket, látta az idős fákat, még látta a törzsének nyomát. Ahogy szállt a maréknyi hamu, egyszer csak elért egy számára idegen helyre. Itt a szél letette őt, és nem vitte tovább. Hosszú évek múlva a hamuból egy kis hajtás bújt ki. A házban lakók nagyon örültek az apró fahajtásnak, gondozták és védték őt, és ő csak nőtt és nőtt. Mai napig ott ékeskedik a kis fa, aki azóta magas, derék fává nőtte ki magát. Többet nem kellett félnie a favágók fejszéjétől. Boldogan élhette életét.
Erről a fáról szólnak azóta a mesék, róla mesélnek az öreg fák a kis csemetéknek, de ha több nem is, ez a mese biztosan róla szólt.