Molnár Stella: Karácsonyi csoda
Reggel van. Kilenc óra. A nevelőnő, mint rendszerint, pontban kilenckor kelti a kis csemetéket.
– Gyerekek, keljetek fel, ti lustaságok! Nyomás enni. Ne mondjam még egyszer, mert ma még fontos dolgotok lesz.
– Micsoda, Anna néni? –kérdezte a kis, négy éves Szofi.
– Hát levelet írni a télapónak te butus!– válaszolt neki Richard. ő idén töltötte be hetedik évét. A fiú sovány volt, kék szemekkel és nagyon sötét hajjal, vidám, de sajnos szülők nélkül…
Eközben a télapó, apró falvában, segéd manójával együtt, szorgosan várta az érkező leveleket, a gyermekszívek minden vágyát, álmát. Estére már mindegyikük megírta a hosszú levelét. Mint minden évben, a manócskák éjjel szedték össze. Az árvaházhoz érve így szólt egyikük– Fred–mikor tette a szánba a zsáknyi levelet:
– Te, Móni, idén nagyon sokan lehetnek. Rengetegen írtak, szörnyű nehéz a zsák!
– Sajnálom őket! A kis, pici angyalkákat. Milyen rossz lehet nekik. Szegénykék.
Másnap reggel meg is érkezett a posta a szakállas hóapónak. Két napig olvasta milliók írását. Az utolsó zsáknyi pont a Ricsiéké volt. Mikor kinyitotta, pár levelet kivett, elolvasta, csodálkozva kérdezte listáját nézve ’’És a Ricsié hol van?”. Az asztal mellől korgó gyomor hangja szólalt meg.
– Hát ez meg mi? Ricsiii…!
– Télapó! Tél-a-pó! Télapó! Te vagy az, te vagy!!! Hurrá!
– Ricsikém, hogy kerülsz ide?
– Hát jöttem, hozzád!
– Na de…
– Korog a gyomrom.
– Gyere, eszel valamit, közben meg majd kitaláljuk, hogyan vigyünk haza.
– Tudod…, hogy nekem nincs otthonom.
– Van fedél a fejed fölött és sok testvéred, akik szeretnek és még sokan, akik gondoskodnak rólad.
– Tudom.
– Hozzájuk bizony vissza kell menned.
– Nem akarok! Én itt szeretnék maradni és segíteni neked.
– Nem lehet.
– Minek is jöttem ide? Jól van. Szia.
– Várj!
– Igen?
– Nem mehetsz egyedül ebben a hidegben. Egyelőre itt maradhatsz nálam.
– Juj de jó! Köszönöm szépen. Ígérem, jó leszek.
– Na, gyere, kicsit körbenézünk. Szóval itt készül a csokoládé, ne edd túl magad. És itt a ruhák, és itt a könyvek, meg a játékok. Most már menjünk aludni, holnap útra kelünk, vissza az árvaházba.
A fiú elkeseredett, de télapó tudta, hogy úgysem lesz abból semmi. Teltek a hetek, rohant az idő, Ricsi rengeteget segített készülődni a manóknak. Annus néni pedig csak kereste és kereste elkeseredésében a gyermeket.
Eljött a várva várt nap! Már minden készen állott! Este volt, és készülődtek menni. Ricsárd a rénszarvasok szőrét fésülte, mikor Télapó hozzá szólt:
– Ricsikém, mit szeretnél szorgos munkádért kapni tőlem karácsonyra?
Szemén könny csordult, azt suttogta csendesen:
– Szülőket…
– Hogy mit, fiam?
– Semmit, ugyan, csak egy butaság.
– Soha sem tudhatod, mi butaság és mi nem az. Most már tényleg indulunk. Ho-ho-hó, boldog Karácsonyt!
– Juhuu, de szuper! Repülünk!
– Bizony. Akarod vezetni picit a szánt?
– Lehet?
– Hát persze.
– Juj de jó! Ez életem legszebb karácsonya! Köszönöm neked!
– Nincs mit.
– Megérkeztünk az első házhoz.
– Hű, de gyors!
…És így telt az idő. Késő volt már, lassan reggel. Pár ház maradt. Ezután már a napocska is feljött lassan. Ismét utolsóknak az árvaház árvácskái kerültek sorra. Csendben széjjelrakták az ajándékokat. Már majdnem kilenc óra volt.
– De te most már itt maradsz, a te ajándékod is a fa alá került.
Ezzel intett, és eltűnt a semmibe. Ricsi kinyitotta ajándékát. Egy hógömb volt az, benne a mikulással, az alján felirat „Mindig emlékezz majd rám!” Az ajtón kopogtak. Anna néni volt az. Berohant, megölelte, és el sem eresztette.
– Hol voltál? Mit csináltál? Mindegy, fő, hogy megvagy!!! Hiányoztál!– szóhoz sem hagyta jutni.
– Nem csak én kerestelek, hanem van még itt valaki.
– Kicsoda?
– Ricsi, kisfiam, hála az égnek! Tudom, soha az életben nem bocsátasz meg nekem! Milyen anya vagyok! De azért próbálj megérteni, kérlek!
– Ki ön, asszonyom?
– Édesanyád, és apu kint vár a kocsiban. Kisfiam.
– Ez nem igaz!
– De, megmagyarázom. Mikor születtél, nagyon rossz helyzetbe kerültünk, és nem volt rokon, kinek odaadjunk. Elveszítettük a házat, ide hozattunk. Mondtuk, hogy visszajövünk és így is lett! Hazajöttünk végre külföldről, a munkahelyről és végre együtt maradunk, többet nem lesz ilyen, ígérem!
– Szeretlek anyu!
– És lesz… Tessék?
– Ez a szeretet ünnepe és a megbocsátásé! Szeretlek!
– Én is téged! És most már lesz egy kis húgod, látod, terhes vagyok.
– Istenem, köszönöm!– kiáltotta.–Neked is köszönöm Télapó!!!
– Édes, pici fiam! Menjünk haza, apu már vár– mondta anyja könnyek között.
– Várj, még előbb elbúcsúzok–mindenkit megölelt.–Foglak titeket látogatni mindig! Szeretlek titeket!
– Mi… Mi is téged Ricsi!
– Sziasztok! Végre hazamegyek, van otthonom, és neked is köszönöm, Anna néni a sok törődést!
– Nincs mit!
Ezzel hazamentek, és a karácsonyfa színes fényénél, forró csokit fogyasztva örültek mind annak, hogy csodák még léteznek, csak hinni kell bennük!