Redler Ráhel Sára: Kutty
Kutty borzasztóan szegény családba született, volt, hogy három napig nem jutott ételhez. Kiskorában csak sóvárogva nézte a nádtetős unkalakokat, és arról álmodozott, hgy egyszer ő is egy ilyen házban fog lakni, és meglesz mindene, amit csak megkíván.
Az álmokból valóság lett, mikor Kutty megnyerte a békák brekegőversenyét. Feltárult előtte a gazdag világ: minden nap békalencsét és szúnyogsültet ehetett, az ágya gólya tollából készült, bár azt én, kedves Olvasóim, nem tudom, hogy volt képes aludni benne. Lassan megfeledkezett a kinti nyomorról és éhezésről. Egyre nagyképűbb és önteltebb lett, míg végül már beszélni sem volt hajlandó a nála alantasabb varangyokkal.
Így történt meg, hogy egy szép napon megérkeztek az emberek. Felszivattyúzták a vizet, ledöntötték Mocsárvárat, és a többi nemes békavárost, a lakóknak pedig azonnal menekülni kellett. Kutty házát is lerombolták, így ő is ott tolongott az Ung, Mocsárvár polgármestere előtt. Az Ung mentőötletet agyalt ki:
- Ki a legjobb dalnokbéka Mocsárvárban? Ki bódítja el eme óriásokat, míg társai elmenekülnek? Ki lesz az a bátor, aki énekével megmenti közösségünket a pusztulástól?
Kuttynak nem kellett kétszer mondani. ő a legtehetségesebb brekegő, máskülönben miért nyerte volna meg a versenyt?
- Én. - jelentkezett. Az Ung azonnal el is küldte az emberekhez. Mikor Kutty alaposan megnézte őket, elhelyezkedett az iszapban, és énekelni kezdett a tőle telhető legszebb hangon. A dal szállt, az emberek közelében maradt vízi népek a szemüket lehunyva adták át magukat neki. Nem úgy az emberek: csak szívták tovább a drága vizet, bőgették a gépeket. Kutty rettentően dühös lett. Az ő gyönyörű énekére rá sem hederítenek? Akkor majd hangosabban brekeg!
Így is tett: kuruttyolt és kuruttyolt, közben észre sem vette, hogy a hanghólyagja egyre jobban dagad, és már-már szétpukkadással fenyeget. Nem érdekelte. Annyira bizonyítani akart, hogy nem törődött már semmivel. Így egyszer csak: Durr! Szétpattant szegényke hanghólyagja. Kutty rettentően megrémült. Pánikba esett, kétségbeesetten csapkodott maga körül, felverte a még megmaradt vizet és iszapot, megmutatva így a rejtőzködési helyét. Hirtelen egy kéz nyúlt le hozzá, és a magasba emelte a szerencsétlen békát.
- Apu, nézd, mit találtam! - kiáltott egy gyerekhang. Aztán megsimogatta Kutty fejecskéjét.
- Énekelsz nekem valamit? – kérdezte. Kutty pedig már hiába próbált brekegni, nem sikerült. A kislány ujjai kezdek összeszorulni körülötte.
- Ha nem tudsz énekelni, nekem nem kellesz! – azzal meglendítette a karját, és Kuttyot messzire hajította. Zerencsére földet éréskor nem tört el semmije. A szégyen azonban, hogy nem sikerült elbódítania az óriásokat, örökre nyomot hagyott a lelkén. Már nem tudott mire büszke lenni.
Azóta remetekén éldegélt egy földbe vájt üregben. Nem mert visszamenni a többiekhez. Ha néhanapján pedig arra járt egy másik varangy, szívélyesen és alázatosan fogadta. Becsületes, szerény, jóravaló béka vált belőle, aki nem érzi magát különbnek másoknál.
De énekelni nem tudott többé…