Tóth Teodóra: A kőszívű királylány
Valamikor a rózsakert mellett pompás kastély emelkedett, amelyben egy öreg király lakott egyetlen leányával. Ahogy a lány felcseperedett, napról napra szebb lett, kivirult, mint a rózsák a parkban. Akadt is kérője hamar, mindjárt húsz derék legény. Tetszettek a királykisasszonynak valamennyien, választani mégsem tudott közöttük, mert igazában egyiket sem szerette. Ez a leány ugyani amilyen szép volt, olyan kőszívű is. Egyedül az apját szerette, meg a rózsáit, mindenki mással hidegen bánt, és könyörtelenül. A jóságos király azonban mit sem tudott leánya gonoszságáról. Öreg volt már, és bizony beteg is. Udvari orvosa és varázslója elárulta neki, hogy már talán csak egyetlen egyszer látja újra rügyezni a rózsatöveket. Elbúsult ezen a király, és igen sürgette volna lánya férjhezmenetelét, hogy még halála előtt erős, ifjú kézbe adhassa át az ősi jogart. Mire a kérők megérkeztek, ő maga már nem is uralkodott, csak naphosszat kedves virágai közt üldögélt a kert egyik csendes sarkában. Országa gondját-baját a hűséges varázslóra bízta, aki igazságosan és bölcsen kormányozta ura helyett a birodalmat. Egy napon aztán, mikor a kérők már hónapok óta vetélkedtek a kőszívű királylány kezéért, az öreg király ágynak esett, és érezte, hogy ő bizony föl nem kel többé. Magához hívatta a lányát, és kérte, válasszon végre udvarlói közül, mert az esküvőt legalább még meg szeretné érni. Megrémült erre a leány, mert az apját igazán nagyon szerette, de férjhez menni csak nem akart.
Felkereste a varázslót, hogy tanácsot kérjen tőle, hátha meg lehetne még gyógyítani a királyt. Az azonban nem akarta elárulni a gyógyulás titkát, pedig a királylány bizonyos volt benne, hogy meg tudná menteni az édesapját. Eleinte kedveskedni, hízelegni próbált a vén mágusnak, de ügyetlen volt, nyelve nem szokott a szíves szavakhoz. Erre aztán megmérgesedett, és felségárulás vádjával, örök száműzetéssel fenyegette szerencsétlent, ha nem segít rajta. A varázsló erre megijedt, és megsúgta a szörnyű titkot: A király betegsége halálos, de egy ősi bölcsesség szerint húsz ifjú életével meg lehet váltani egy beteg öregemberét.
A lánynak több se kellett. Még aznap éjjelre a kertbe hívatta a húsz derék legényt. Azok mentek is, pedig már tél volt, és odakinn tombolt a hóvihar. A Balaton jeges vizén akkor a hullámok csapkodtak, mint egy-egy kisebb templomtorony. Odaállt a leány a kérők elé, és így szólt:
– Hónapok óta rimánkodtok mind a húszan, hogy menjek végre feleségül valamelyiktekhez. Hát ahhoz megyek, aki még ma éjjel átússza a Balatont, és hajnalra egy nyárfavesszőt hoz nekem bizonyságul a túlpartról.
Megijedtek a legények, de nem akartak gyávának mutatkozni a többiek, meg kivált a királylány előtt, meg aztán egyik-másik tényleg szerelmes is volt a lányba, aki most a szakadó hóesésben állva szebb volt mint valaha. Így hát nekibúsulva lebotorkáltak mindnyájan a háborgó víz partjára. De ahogy az első vízcseppek az arcukba fröccsentek, úgy érezték, mintha gyökeret vertek volna, mozdulni se bírtak többé. Hiszen így is történt: a kemény télben húsz zöldellő nyárfa jelent meg a húsz ifjú helyén. A varázsló leste ki a királylány mesterkedését, vagy a vén Balaton nem hagyta, hogy a legények belefúljanak? Ki tudhatja…
De a lány csak nem nyugodott bele kegyetlen terve kudarcába. Rángatta a fák ágait, tépte, szaggatta a levelüket, toporzékolt dühében. Már fejszés favágókért akart kiáltani, de azt már nem nézhette tétlenül az öreg Balaton. Nagy hullámot támasztott, és elsodorta a kőszívű teremtést. Bizonnyal a vízbe veszett, mert senki ember fia nem látta többé.
Másnap hosszas hiábavaló keresés után reszketve jelentették a királynak leánya halálhírét. Igen elkeseredett az uralkodó, mert nagyon szerette a leányt, hiába tudta meg most, milyen szívtelen volt. Hívatta a varázslót, de azt bizony úgy kellett előhúzni a legmélyebb pince legsötétebb sarkából, úgy félt, hogy milyen büntetést kap a rossz tanácsért. De a király bölcsen és igazságosan ítélkezett:
– Nem te tehetsz arról, hogy leányom gonosz természetű volt, máskülönben pedig nem történt volna mindez. Bárhogy elbúsít gyermekem halála, téged nem hibáztathatlak. Hanem most már nekem nincs miért élnem, hogy egyetlen leányom halott. Adj nekem barátom, egy üvegcse mérget, ami gyorsan öl. Eleget szenvedtem, és te magad mondtad, hogy amúgy is napjaim vannak csak hátra – tette hozzá, amikor látta, hogy a mágus tiltakozni akar.
A varázsló azonban nem adott mérget a királynak, mert szerette urát, és a kegyelemért is hálás volt. Úgyhogy kivitette a rózsakertbe – a szolgák sírva teljesítették a parancsot, féltek, hogy a király halálra fagy a hidegben, de engedelmeskedtek – a kertben a királyt kedvenc kőpadjára ültették, amely körül a varázsló intésére elolvadt a hó, és a bokrokon egyszerre olyan pompás virágok nőttek, amilyeneket emberi szem nem látott még azelőtt. A rózsák elvesztett leányára emlékeztették a beteg uralkodót. Könnycseppek gördültek végig ősz szakállán. Ekkor lendítette meg pálcáját a varázsló, hogy a haldokló királyt az embereknél hosszabb életű fává változtassa, s mivel a király a varázslat pillanatában sírt, szomorúfűz lett belőle.