Felber Zsolt: A kecskebéka téli álma

Jó az Isten, jót ád!- gondolta magában a kis zöld kecskebéka, mikor körültekintett mesés környezetén. A fák, a cserjék már mind lehullajtották szín-gazdag köntösüket, amerre a szem ellátott tűz-sárga, bordóba-hajló és érett barna lomb terült el a földön. A béka mégis szomorúvá vált. Az előmerészkedő tél már itt-ott megcsipkedte a talajt, fehér hideget lehelt rá, megkeményítette. Így már nem lehetett megfelelő kis kuckót ásni a földbe, hogy végre téli pihenőre térhessen a kisbéka. Vékony zöld bőrét libabőrössé tette a kíméletlen, harapós szél is. Reszketve ugrott ide-oda, tehetetlenül járt-kelt.
Ilyenkor már a táplálékszerzés is nehezebb a magafajtájának, hiszen az apró repülő rovarok, csúszó-mászó kártevők is fák, odvak rejtekébe húzódnak, kövek, sziklák hasadékaiban találnak téli szállást. Egyedül maradt. Társai is már mind bevackolták magukat, hiába hívták, hogy jön a korai fagy, ő nem hallgatott rájuk. Annyira megszédítette a telihold ezüstös ragyogása, hogy megbűvölte, szinte megdermesztette. Nappal itt-ott meghúzódott, míg az egyre hosszabbodó éjszakák alatt sokat bámulta a hold hideg fényét, olyannyira, hogy megfeledkezett búvóhelyének kialakításáról is. Most, mikor már a hold is csak vékony karéjban csüngött az égen, elmúlt a varázs. A kis levelibéka elkezdte vékonyka szemhéját sűrűn mozgatni, s hamarosan már szeméből potyogtak is a könnyek. Barátaira már nem számíthatott, mivel mind elrejtőzködött a puha lombtakaró alatt.
Egyedül vette fel a harcot a morcos idővel. Összeszedte minden csepp erejét, és nekivágott az útnak. Megpillantott egy erős talpazatú, vastag gyökerű tölgyfát. Az avartakaró itt lágyabbnak tűnt, a szél is hajkurászta a leveleket. Megpróbált magának egy kis vackot kapirgálni, de a vastag gyökérzettől nem tudott ásni. Szomorúan folytatta útját. Máshol a lombszőnyeg alatt, a föld volt ahhoz elég fagyos, hogy gyenge kis kezeivel meg tudja bontani.
Egyre fáradt, s az éhségtől alig-alig vonszolta magát. Egy cserje alatt lévő lombkupacban húzta meg magát, amíg erőt gyűjt. Színével teljesen beleolvadt környezetébe, így egy elkésett, szintén lelassult kis bogár vonult el mellette. A kecskebéka nem tétlenkedett, hosszú, ragadós nyelvével megragadta áldozatát és beszippantotta. Érezte, ahogy friss energia járja át didergő kis testét. Ettől újabb lendületre kapott.
Erőteljes ugrásokkal haladt. Hamarosan egy kis tócsához ért, de felszínén jeges bőr dermedezett. Nem tudta áttörni, így tovább ugrabugrált. Alig szökkent pár métert, egy tónak a kellemes hullámverését hallotta meg, ezt még a hideg sem tudta átharapni.
Utoljára még körülnézett. Fent az égen megpillantotta az ezüsthold mosolygós arcát. Mintha rákacsintott volna. Egy kicsit még eltűnődött, majd belevetette magát a habokba. Egyenest a tó fenekére evezett, majd bevermelte magát a jó puha iszapba. Kényelembe helyezte magát, majd mély álomba merült. Álmában a tavasz illata lengett, fönn a magasban a telihold himbálódzott, és barátaival együtt csodálatosan kuruttyolt.
6-10 évesek

Bővebben

11-17 évesek

Bővebben

18+

Bővebben







Ha kérdésed van, írj nekünk

Feliratkozás hírlevélre



© 2018 ismerdmegmagyarorszagot.com