Gergely Enikő: A dédapa mesél

A dédpapa boldogan nézte, hogyan játszadoznak a kis dédunokái egymással. Minden jó volt egy darabig, míg ki nem tört a bakalódás. Mit talált ki a dédpapa?! Gondolta, elmesél nekik egy történetet.
- Ezt a történetet, amit mondani fogok nektek, még a dédnagyapám mesélte valamikor nagyon régen nekünk, a dédunokáinak. Arról a fajról szól a történet, amelyiket mi embernek hívunk. Figyelmeztetlek, hogy ez a történet eléggé szomorú. Fel vagytok rá készülve? – kérdezte az öreg óriásteknős.
- Igen, igen, igen ? válaszolták kórusban a kis teknős fiókák, akik lehetek vagy hatszázan-hétszázan összesen.
- A történet egész a 16. század végéig nyúlik vissza. Az is lehet, hogy még hamarabb kezdődött, de azt én nem is tudom nektek pontosan megmondani, hogy mikor. Annyi viszont biztos, hogy az egész históriának az ember volt a kezdeményezője. Az úgy volt, hogy az ember kezdett felfedező utakat tenni a földön és a vizeken. Megtanult eszközöket készíteni magának, de nem volt elég, mindig más kellett és még több, mint amennyije van. Egy nap az ember rájött, mondta a dédapám, hogy mennyi kincset rejt magába az Anya Föld, és mindaz máris kellett neki. Csakhogy a kapzsisága többet rombolt, mint amennyit segített. Nem érdekelte más csak a vagyon, amit meg tud szerezni magának. Ezért más fajokat, a mi társainkat, akik a szárazföldön éltek, kezdte rendre elpusztítani. Sok faj lassan teljesen kihalt, hogy egyet sem lehetett többé látni sehol közülük. Az állatokat már nem csak eledelért és bundáért öldökölték az emberek, hanem, mert tetszett is nekik ez a fajta szórakozás. De, mint már mondtam, réges-régen kezdődött ez el, még annál is régebbről, mint ahogy azt sokan hiszik.
- Mondd, dédpapa, és aztán mi történt? – kérdezte az egyik kis teknős, akit igencsak kíváncsivá tett a megrázó történet.
- Azután – folytatta az agg óriás teknős ? amikor már nem fértek egymástól a szárazföldön az emberek, jöttek és az óceánokat is kezdték meghódítani. A delfineket és bálnákat kifogták, a szerencsétlen hal testvéreink sokaságát nagy hálókkal fogságba ejtették, aztán a zsírjukból üzemanyagot termeltek. Rossz idők voltak nagyon – sóhajtott szomorúan a dédpapa.
- Miért? Még ennél is több rosszat tettek az emberek? – kérdezte egy másik kis teknős.
- Ajaj, azt ti el se tudjátok képzelni! – folytatta komolyan. – Azután egyre több, nagyobb és erősebb hajót építettek, amikkel még több vízi állatot és növényt pusztítottak el. Mégis, a legrosszabb számunkra akkor történt, amikor megjelentek az első óriási vas-szörnyek, amik még a víz alatt is tudtak működni. Tengeralattjáróknak nevezték ezeket. Akkor történt ez, amikor én még olyan kicsi voltam, mint most ti. Az emberek ekkor már a szárazföldeken iszonyatos méretű pusztításokat vittek végbe, még egymás ellen is harcba szálltak a pénzért és a hatalomért. A tengeralattjárókra azért volt szükségük, hogy a víz alatt is háborúzhassanak egymással. Számos hajót és tengeralattjárót tettek így tönkre, amik most itt laknak velünk a víz alatt. Amikor ezekből kiszivárgott az üzemanyag még a korallok is kezdtek elhalni. A legiszonyúbb dolog talán mégis a 20. században történt, amikor az emberek atombombákat robbantottak. Ezekkel okozták a legnagyobb kárt az összes közül.
A dédapa itt egy lélegzetnyi szünetet tartott. Aztán csendesen megkérdezte, mintha csak magának tenné fel a kérdést:
- Viszont tudjátok, mi a legszomorúbb? Az emberek azzal, hogy az Anya Földnek ártottak, önmaguknak ártottak, és ezt a mai napig sem tudják. Emiatt annyira boldogtalanok! Pedig lehetett volna szép is. Élhettünk volna szeretetben és békében egymással. Ezt kívánom én nektek! És az embereknek! ? sóhajtott a dédapa, és amint az elnémult unokáin végignézett, visszaült az arcára a boldogság.
6-10 évesek

Bővebben

11-17 évesek

Bővebben

18+

Bővebben







Ha kérdésed van, írj nekünk

Feliratkozás hírlevélre



© 2018 ismerdmegmagyarorszagot.com