Horváth Máté: Hallgat az ég

Gyere, egy kicsit ülj közelebb hozzám! Mondok neked egy mesét. Egy mesét az életről, egy mesét a halálról, egy mesét a barátokról, egy mesét a szerelemről, egy mesét a családról, egy mesét az őszi fákról és egy hervadt hóvirágról. Vajon hány mese szólhat rólunk életünk során? Vagy talán az élet egy megfestett kép, és a megfakult vonalain a por, maga a halál? De most az egyszer, most utoljára, had meséljek én! Mert egyszer mindenki elkezd valahol egy mesét, amit majd valaki folytat.
Kinn aparkban egy hideg padon ültem. Láttam, hogy egy hóvirág éppen az égnek panaszkodik. Magasra, fölfelé meredtek szirmai, az ég pedig visszabámult rá, mint szürke óriás. Tanúja voltam, hogy az ég némán hallgatja, amint a virág szomorúan, de annál kitartóbban mesél életről és halálról. Az ég szívesen hallgatta ezt. Barátságosan mosolygott volna vissza rá, ha tud, de tekintete továbbúszott a felhőkkel.
- Még nem láttam ilyet -gondoltam magamban. De, mint aki elfáradt és nem bírja tartani fejét,úgy engedte el magát a virág is, és hirtelen már nem az égre meredtek szirmai, hanem a havas föld felé. Nem tudom mi történhetett akkor, de átkozta a földet maga alatt, hogy nem mozdulhat és nem mehet sehová földbe gyökeredzett lábain. Bánatában olyan lett, mint a többi hóvirág: Némán tűrte, hogy ő az elsőa fagyban, a hóban, éshogy sohasem lehet igazán tavasza. Akármit tett, akárhogyan erőlködött, az ég nem felelt kérdéseire. Már csak a csillagokban reménykedhetett, hogy talán majd egyszer vissza válaszolnak neki valamit. De a csillagok más mértékegységekben mérték az idő múlását, ami nekik egy pillanat volt, az a hóvirág számára ezer tavasz.
Hirtelen észrevettem, hogy néma lett minden. A szél nem beszélt össze a fákkal, nem kopogtattak a téli bakancsok a mozaikos járdán,nem zörgött kabátom, hogy már ő is nagyon fázik. Csak a virág lógatta fejét, mint ha saját maga játszótársa lenne, és élvezné ahogy a szél időnként a fejébe kap. Pedig csak álmos volt, aludni szeretett volna, mert belefáradt a tavaszba.
Abban a pár percben láttam a boldogságot, az életet és a halált. Miközben én is csak egy pillanat voltam a pad hideg deszkáin. De hirtelen felocsúdtam. Hangosan összekoccant pár vagon a távolban, mint felelőtlen vásod vasutasok többtonnás játékszerei. Emlékszem még, milyen volt idétlenek, ostobának és gyerekesnek lenni. Talán nem is volt olyan rég.
Akkora már nagyon fáztam, hát felkeltem a padról és hazaballagtam álmosan. Olyan hajnali kettő lehetett, nem tudtam aludni. Eszembe jutottak nagymamám régi meséi, amit még kiskoromban mesélt nekem elalvás előtt. Egy rossz kisfiúról szólt az összes, aki mindig rossz fát tett a tűzre, és aki mindig kikapott ezért. Nem telt sok időbe, hogy rájöjjek , hogy ezek a mesék mind-mind rólam szóltak. Egyszerűen jó volt hallgatni, a szavakból áradó tiszta szeretetet, amit egy nagymama tud érezni az unokája iránt. Máig szívesen hallgatnám ezeket a meséket, a rossz kisfiúról, aki azóta sem változott semmit. De nem felel nekem sem az ég, nagymamám is odafent hallgat. Az ő meséjét, pedig nekem kell folytatnom...

6-10 évesek

Bővebben

11-17 évesek

Bővebben

18+

Bővebben