Jurman Henrietta Aby: A balerina és a robot

A kis balerina nagyot nyújtózkodott; alig fért el megunt sorstársaitól, apró keze valami keménynek ütközött.
– A csudába! – mérgelődött félhangosan. Ahogy kimondta, hatalmasat dörgött az ég, a vihar felerősödött.
Szemeit meresztgetve körbenézett. A sötét, koszos padlás ismeretlen és félelmetes helynek tűnt. Felegyenesedett, és alaposan leporolta magát. A hosszú évek során öltözéke megsárgult, arcán és végtagjain vastagon állt a por.
– Nézz a lábad elé!
– Bocsánat! – fordult rémülten a gépies hang irányába. A villámok fényében fel-felvillant egy szögletes arc. – Talán te meg tudod mondani, mióta lehetünk itt?
A robot nehézkesen, de kiszabadította magát a játékhalomból.
– Én nemrég kerültem ide. A többiekről viszont fogalmam sincs.
– Értem – sóhajtotta a balerina lemondóan.
– Ferenc a nevem – mutatkozott be a másik mosolyogva.
– Abigél. Van róla sejtésed, miért hoztak minket ide? – firtatta tovább a dolgot.
– Igen – komorult el a kis robot arca. A balerina várakozón fürkészte. – Sajnos, meguntak bennünket.
– Az nem lehet! – háborodott fel Abigél. – Az emlékeim homályosak, de az biztos, hogy a kislány kedvenc játéka voltam!
– Ahogyan én is – vont vállat Ferenc. – Elválaszthatatlanok voltunk. Visszaismételtem a mondatait, ő pedig sokat nevetett.
– A nevetésére én is emlékszem – helyeselt a lány.
– A születésnapjára aztán kapott valamit. Rá pár napra ide kerültem.
– Mi volt az?
– Nem tudom. Kicsi, ceruzával kell nyomkodni. Nem csak a mondatait, de a hangját is utánozza.
– Ide kell hoznunk! – jelentette ki Abigél ellentmondást nem tűrően.
Ferenc habozott. Ha le is jutnának a padlásról, hogyan cipelik ide azt a valamit?
– Ugye tudod az utat? – kérdezte a lány kedvesen.
– Igen.
Nagy erőfeszítések árán, de sikerült lemászniuk a padlásról. Ferenc lovagiasan segítette a törékeny balerinát. A ház hatalmas, ők viszont túl aprók voltak. Reggelre csak a lépcsőfordulóig jutottak; az anyuka összeölelkezve talált rájuk. Épp a karjába véve méregette őket, amikor meghallotta Zita kétségbeesett kiabálását.
– Anya, anya, elment az áram! Nem töltöttem fel a játékkonzolomat. Még csak be se kapcsol – panaszolta.
A nő mosolyogva indult a gyerekszoba felé, kezében a két viseltes jövevénnyel.
– Akkor ma kénytelen leszel valami mással játszani.
– Ferenc! – Zita ujjongva ölelte magához régi barátját.
– Igen, és nézd csak! ő Abigél.
– Jaj, de szép! – A kislány apró kezébe vette a balerinát.
– Amikor akkora voltam, mint te, ő volt a kedvenc játékom.
– Hű… – álmélkodott Zita. – Az enyém lehet?
– Persze, de előbb kimosom a ruháját.
Miután mindketten megszépültek, Zita keresett nekik egy méltó helyet a szobájában. Sokat és sokfélét játszottak. A kislány nagyon élvezte, ahogy Ferenc robothangon ismétli vissza a „Szeretlek, Abigél!” mondatot. Viharos estéken azóta is életre kelnek, és megemlékeznek padláson ragadt társaikról.

6-10 évesek

Bővebben

11-17 évesek

Bővebben

18+

Bővebben