Kocsis Kitty: Mese rólad

Mandula, az erdei manó, az Öreg Tölgy odvában, gesztenyék és tobozok között látta meg a napvilágot. Késő őszi délután volt, épp az a fajta, amikor a fény egészen finoman, a dér színezte levelek közül átszűrődve cirógatja meg az arcokat és minden hétalvó pocakját. Eme kellemes köszöntésre ébredt a mi Mandulánk is, aki miután felöltötte a legpuhább mohából készült ruhácskáját, az odú terebélyes pókhálóján gyöngyöződő vízben megmosdott és cipellőinek keresésére indult. Miután tüzetesen átkutatta az ágy alját, avagy ahogyan manónyelven emlegetik: az elveszett zoknik királyságát, és felforgatta az utolsó zugot is az odúban, egyszeriben csuda dologra lett figyelmes a szemközti falon.
A kis helyiséget ugyanis, ahová csak a napfény simogatása szűrődött be időnként, most apró, lilába hajló világosságok tánca töltötte be. De nem amolyan szemet szúró, csillogó-villogó fények voltak ám ezek, inkább olyanok, mint amelyeket csukott szemhéjon át látni karácsony táján. Mandula csak bámult a nagy gyönyörűségtől, hiszen ő ilyet még sosem látott, ámulata azonban csak még nagyobb lett, amikor a pasztelles lilák a napraforgók sárgájává, a sárgák tengerkékké, a kékek pedig valami egészen különös rózsaszínné váltak, és egy óvatlan pillanatban a szabadba pördültek. Nosza, a kis manó sem hagyta annyiban a dolgot, szedte is mezítelen lábát a fényecskék után, ahogyan csak szusszal bírta. Út közben bokáját csiklandozták a szélben ringó fűszálak, és néki dalolt minden bóbita, de Mandula hajthatatlanul csak az előtte lebegő fények után bóklászott. Amikor a forrás fele vezető ösvényre tért, majdnem sikerült beérnie őket, lepkemód azonban ekkor is továbblibbentek és most egy kősziklán mosolyogtak rá titokzatosan. „Sosem fogom beérni a fényeket, hiszen ezerszer fürgébbek nálam” – gondolta a kismanó, majd elcsigázottan leült az első útilapura.
Már éppen azon volt, hogy búnak ereszti a fejét, amikor láss csodát, mi történt? A térdére kapaszkodott egy kis lila pötty, majd egy sárga, aztán egy pillanat alatt már az összes világosság ott tolongott rajta. Mandula azt sem tudta, hova legyen örömében, hiszen egész áldott nap reménytelenül őutánuk rohangált. Tehetetlenségében szelíden mosolyogni kezdett, majd magához ölelte a fényeket. Amikor egészen közel húzta őket a szívéhez, megérezte, hogy a csoda forrása, amely nemcsak odúját, de útja során az erdőt, a fűszálaktól ékes mezőt, a dér csípte faleveleket, de még az ágy alatti sötétséget is betöltötte, belőle fakad. A csodát pedig, amely mindenki szívében ott lakik, nem lehet birtokolni.
6-10 évesek

Bővebben

11-17 évesek

Bővebben

18+

Bővebben







Ha kérdésed van, írj nekünk

Feliratkozás hírlevélre



© 2018 ismerdmegmagyarorszagot.com