Mészáros Gabriella: SZISZőKE JUTALMA
– Igaza volt Kozmosznak! – tűnődött addig is magában. – A legfontosabb az, hogy mit kezdünk vele! Tegnap reggel épp itt, a teraszon találkozott Trillával, a hírhozó angyallal, amikor papírsárkányt készült felröptetni, egészen a Titkos Felhőkapuig. Akkor is a kedvező szélre várt. S már előre kuncogott, milyen arcot vág majd Kozmosz, ha a Kapun kilépve megpillantja az orra előtt himbálózó sárkányt. Ám most addig-addig toporgott ide-oda a teraszon, míg a zsineg végül a lábára tekeredett. Miközben szabadulni igyekezett a sárkány fogságából, észre sem vette, hogy Trilla egy borítékkal a kezében landol mellette.
– Te fogod megkapni! – vágta ki egy szuszra Trilla, nagy sietség közepette.
– Mit kapok meg? – motyogta Sziszőke, fel sem pillantva a hírhozó angyalra.
– Mit, mit…! – dohogott Trilla, látván, hogy Sziszőke ügyet sem vet a szavaira. – A bárányhimlőt a bárányfelhőktől! – vetette oda bosszúsan.
– De én már voltam bárányhimlős – válaszolta Sziszőke, egyre csak tekergetve a zsineget.
Trilla akkor – megelégelve a kisangyal nemtörődömségét –, további magyarázkodás helyett kezébe nyomta a halványkék borítékot.
– Olvasd el magad! Kozmosz küldte. Nekem sietnem kell a Hópehelygyárba! Hamarosan Karácsony lesz, fehérbe kell öltöztetni a Földet az emberek örömére.
Sziszőke végre abbahagyta a bogozást és meglepetten meredt a küldeményre. Mit akarhat tőle a főangyal? Sebesen cikáztak fejében a gondolatok. Milyen rosszaságot követett el, amit számon kérhetnének? Talán a kipukkasztott viharfelhők miatt kap büntetést? Nem, akkor fekete borítékot kapott volna, amiből villámok csapnak elő. Ebből pedig aranyló fény áradt, olyannyira, hogy kibontani sem kellett a papírt, mert magától kinyílt, s apró, pattogó szikrácskák írták a levegőbe: „Az Angyalvár büszkesége-díj tulajdonosa: Sziszőke”. A kisangyal többször is elolvasta a hírt, mielőtt az a légben eloszlott. Biztosra vette, hogy valami tévedés van a dologban. Nem lehet az Angyalvár büszkesége, aki kipukkasztja a frissen felfújt felhőket, aki most is borsot készült törni Kozmosz orra alá! Csak akkor nyert minderről bizonyságot, amikor maga a főangyal szólította meg az ünnepélyes eredményhirdetésen.
– Mivel egész évben te küldted a legszebb álmokat a gyermekek szemébe, megérdemled, hogy a Titkos Felhőkapun átlépve megérintsd a megérinthetetlent, s összegyűjtsd az égi fények csokrát! De ne feledd! Nem az a legfontosabb, hogy megkapod, hanem amire használod!
– Ó, igen! – emlékezett vissza Sziszőke. – A mesék! Azok tényleg szépek voltak! S a gyerekek milyen édesen mosolyogva aludtak el tőlük, mintha maguk is angyalok lennének!
Ekkor Adeptusz, a titkok őrzője szélesre tárta Sziszőke előtt a Felhőkaput. A kisangyal megilletődve lépett a vég nélküli fénybe. Talpa alatt puha pillecukorként süppedt az út, feje fölött karnyújtásnyira ragyogott a Nap, a Hold, s hunyorogtak a csillagok. Valósággá vált, amiről eddig csak az öregek meséiből hallott. Elsőként a napsugarakból szakított egy szálat, aztán a holdsugárból tört egy vékony vesszőt. Melléjük még csillagfényt is szedett.
– Ó, bár soha ne érne véget e pillanat! – sóhajtotta. Ám, mint minden élmény, ez is csak véget ért, és Sziszőke nemsokára a szobájában gondolkodhatott, mi legyen a jutalma sorsa. Tavaly Freskó, az Angyalvár művésze vándorkiállításon mutatta be a csokrot az érdeklődőknek, de Sziszőke érezte, az övé másra hivatott. Otthonában a Felhőkapun túlról gyűjtött napsugár meleget árasztott, a csillagfénytől világos lett, a holdsugárhúr hangja pedig nyugalommal töltötte el. Ám sem melegből, sem fényből, sem nyugalomból nem volt hiány az Angyalvárban. Addig-addig morfondírozott Sziszőke, míg odakint jócskán besötétedett. Tisztán lehetett hallani, amint a Hópehelygyárból halk zizegéssel útnak indultak a Föld felé a karácsonyi hópelyhek.
– Hogy is mondta Trilla reggel? – töprengett Sziszőke. – Az emberek örömére! Nekem az okoz örömöt, hogy dicséretet kaptam Kozmosztól. Igazából nem is lett volna szükségem erre a jutalomra. Ezért intett hát a főangyal, hogy az a lényeges, amire használom! – csapott a homlokára. Már tudta, mit tegyen! Felpattant az ágyról, s azonmód, ünnepi pendelyben rohant a konyhába. Lekapott a polcról egy mozsarat, beletette a csokrot és apró részecskékre törte. Kivitte az egészet a teraszra, majd ujját magasra tartva várt…
A szél végre megfordult és a Föld irányába fújt. Sziszőke belemarkolt a mozsár tartalmába és teleszórta a levegőt a csillogó boldogságszemcsékkel. A szél pedig vitte, röpítette le azokat, egyenest a Földre.
– Szálljatok, csakmenjetek! –integetett utánuk vidáman Sziszőke, majdsuttogva hozzátette
– Boldog Karácsonyt emberek!