Nagy Lívia: A szundikáló kondás bánata

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, de az Üveghegyen túl, élt egy ősöreg boszorkány egy fa alatti kis barlangban. Sokan ismerték a környékbeli falvakból a boszorkányt, de csak nagyon kevesen látták életük folyamán. Azt mondogatták egymás között, hogy ez a boszorkány mindent tud, és mindent ismer, csak éppen azt nem mondták, hogy kedves vagy gonosz a boszorkány.
Élt ezen a környéken, az egyik kicsiny falucskában, egy nagyon fiatal, ám de annál bátrabb kondás legény. Éjjel-nappal hajtotta a malacokat a határban Csibész nevű kutyájával. Már gyermekkoruk óta hű és örök barátai voltak ők egymásnak, és aki csak ismerte a kondás fiút és Csibészt, mind azt mondták, hogy ilyen szeretet csak nagyon kevés embernek adatik meg életében.
Egy napon Csibész és a kondás legény őrizték a malacokat. Csibész futkosott a konda körül a fiatal legény pedig nagy nyugalommal dőlt hátra egy fa árnyékában, hiszen tudta, hogy Csibész helyette is vigyáz a nyájra. Ahogy a fa alatt ült a legény egyszeriben csak elnyomta az álom. Jaj, de milyen álom volt az, fel sem ébredt volna, ha nem kezd el szemerkélni az eső és az arcára hulló vízcseppek fel, nem keltették volna. Kinyitotta fáradt szemét a juhászt és csak akkor látta, hogy már besötétedett. De nemcsak, hogy besötétedett, de se a kondáját, se szeretett kutyáját nem találta sehol. Nagyon neki búsult a kondás legény, hiszen így nem mehetett haza a gazdához. Mit fog szólni, ha megtudja, hogy a dolga közben aludt, de akkor mit fog, ha megtudja, hogy elvesztette a kondáját.
Nem is nézett a faluja felé, úgy indult neki az erdőnek sötétben. Az orráig sem látott, de bánatában annyira sírt, hogy a könnyei így is eltakarták volna előle a világot. Egyszer csak azonban meghallott maga mögött egy halk csoszogást. Ijedten fordult hátra, de nem látott semmit. Megint csoszogást hallott a háta mögött, de a kondás legény meg nem ijedt, hanem bele kiáltott a sötétbe:
- Ki maga, s mi járatban van ilyen későn erre felé? – válasz nem jött, de a csoszogó hang még közelebbről hallatszott. A kondás legény még egyszer belekiáltott a sötétségbe és akkor fény gyúlt előtte. Egy idős asszony állt előtte, kezében egy bottal, melyből úgy áradt fény, mintha csak maga a nap lenne belezárva.
- Jaj lelkem, inkább te mit keresel ilyen későn erre felé távol az otthonodtól? – kérdezett vissza reszelős hangján az asszony. A kondás aztán elpanaszolta neki búját-baját, s az idős asszony türelemmel meg is hallgatta. Végül aztán felajánlotta a legénynek, hogy töltse nála az éjszakát, s majd reggel segít neki megkeresni a kutyáját és a malacokat. A legény ettől csak még komorabb lett, hiszen hogyan is tudna neki segíteni egy ilyen vén satrafa, de azért a szállást elfogadta.
Nem is látta, nem is tudta mikor s hogyan érkeztek meg az öregasszony házába, annyira belefeledkezett a gondolataiba, s csak akkor ocsúdott fel, mikor már a meleg, paplanos ággyal kínálták. Belefeküdt, s szinte azonnal el is aludt benne, de az idős asszony még ébren volt, s az ágya mellett ülve egy dalt dudorászott:
„Ha a malacok elvesztek, tillárom haj
A bánattól meg nem lesznek, tillárom haj
Ha a barátod már messze jár, tillárom haj
Meg lesz ő is meg a nyáj, tillárom haj”
A legény másnap nem az öregasszony házában ébredt, hanem a saját ágyában. Kirohant a kertbe, s hát ott volt a kutya is meg a konda is. Mikor a kis Csibész meglátta vidáman csaholva köszöntötte gazdáját, s a kondás olyan nagy szeretettel ölelte magához, mint senkit az előtte.
A kalandot aztán elmesélte minden cimborájának, s sokan csak legyintettek rá, hogy bizonyára csak álmodta. De a legény is tudta és sokan sejtették, hogy nem álom volt az, csupán az öreg boszorkány szíve esett meg rajta.
Az időtől fogva a kondás sosem szundított el a malacok őrzése közben, s Csibész sem tágított soha gazdája mellől. Így életek ők boldogan, míg meg nem haltak.
6-10 évesek

Bővebben

11-17 évesek

Bővebben

18+

Bővebben







Ha kérdésed van, írj nekünk

Feliratkozás hírlevélre



© 2018 ismerdmegmagyarorszagot.com