Olasz Tímea: A remény kék virágai

Szeszélyes tél volt. A megszokottnál jóval melegebb volt, de a metsző szél újra és újra végigsöpört a városon - csak, hogy lássa a világ, ki is az úr.
A ház tövében hat kankalinbokor aludta téli álmát. Az egyik melegebb délután a középső tövek magukhoz tértek, s - látva a ragyogó napsütést, hallva a madarak énekét - elindították kis bimbóikat az égszínkék ég felé. Az apró kék szirmok szétterültek a levegőben, s szomjasan itták a napsugarakat.
- Ó, jön a tavasz! – sóhajtott egy anyóka, amint elhaladt a virágok mellett. – Ki hitte volna, hogy még látom a virágokat? Hm… Megyek, és mégis csak kiváltom a gyógyszereket, amit a doktor kiírt. Hátha új erőt kapok tőlük. Ha már ilyen közel van a kikelet, nem halhatok meg anélkül, hogy látnám…
Az éjszaka nem volt kegyes a virágtövekhez. A fényesen ragyogó csillagok tehetetlenül nézték végig, amint a kegyetlen északi szél sorra oltja ki az életet a kicsiny virágfejekből. Reggelre nem maradt más, mint néhány megtépázott virágtő.
Teltek-múltak a napok, s egyszer csak ismét tavaszi meleg borította el a kis városkát. A kankalinbokrok is mozgolódni kezdtek: most már biztos, hogy itt van a tavasz. A bimbók újra elindultak, a szirmok kitárultak, s újabb csodáló állt meg a kiskert előtt.
- De gyönyörűek ezek a virágok! – ujjongott a fiatal lány. – Mintha ide pottyant volna egy darab az égből. Apukának volt ilyen szeme… Emlékszem, egyszer azt mondta, a virág az Isten mosolya: ha látok egy virágot, amely megdobogtatja a szívemet, tudjam, hogy az Isten üzen általa. Most vajon mit üzen? Ó, bárcsak érteném! Jó lenne megint hinni, mint gyermekkoromban… Nahát, éppen harangoznak! Értem az üzeneted, Uram! A templomban találkozunk!
A virágok mit sem törődtek a lányka elhatározásával, csak élvezték a szellő pajkos cirógatását. Az este azonban nem sok jót tartogatott. Először csak megdermesztette a növénykéket, majd napról napra hidegebb lett az idő. Végül egy hajnalon egészen lefagytak a virágok.
Kemény, zord tél következett. Köd borított mindent, a köveken hangosan kopogtak a léptek. Mindenki szorosan belebújt a kabátjába és a gondjaiba. Egy délután azonban ismét a meleg vette át az uralmat. Felengedett a fagy, előbújtak a kertek énekesei, s az éltető napsugár cirógatni kezdte a virágtöveket.
- Már nem hiszek neked! – húzta magát össze a virágtő. – Amint kiengedem a virágaimat, lefagynak a metsző szélben. Miért tenném ki magamat felesleges fájdalmaknak?
A napsugár azonban nem adta fel, tovább simogatta a kiskertet. És győzött. A kis bimbók óvatosan kidugták a fejüket, s érezve a meleg ölelését, kitárták szirmaikat a napsütésnek. Aztán éjszaka újra lefagytak…
- Ez hihetetlen! – állt meg egy nap csodálkozva a férfi az ágyás előtt. – Ahányszor járok erre, mindig tele van virággal ez a kiskert. De hiszen fagyosak az éjszakák! Nem fagynak meg ezek a növények? Vagy minden meleg újra előcsalja a virágait? Micsoda kitartás ez egy gyenge kis virágtól! Ha ebben a kis semmiségben ekkora életerő van, én sem adhatom fel az álmaimat ilyen könnyen!
Jött az éjszaka, ám ezúttal a hajnal is életben találta a virágokat. Nem látta ugyan a szirmokat, mert vastag fehér hótakaró födte el őket a szeme elől. S a hópelyhek megállás nélkül csacsogtak a virágoknak. Egy anyókáról meséltek, aki meggyógyult; egy lánykáról, aki ismét megtalálta a békességet; egy férfiről, aki merészen szembeszállt az irigykedő munkatársaival… és ki tudja, még hány emberről, akik látták a kankalin harcát a faggyal, és erőt merítettek belőle, szívükben hordozva tovább a remény kék virágait.
6-10 évesek

Bővebben

11-17 évesek

Bővebben

18+

Bővebben







Ha kérdésed van, írj nekünk

Feliratkozás hírlevélre



© 2018 ismerdmegmagyarorszagot.com