Szabó Alexandra: SOKSZÍN
Köszöntöm az egybegyűlt városkákat ezen a meleg és mosolygós napon! Izgatottan várjuk, mind a hat kontinens társammal, a verseny utolsó körének eredményét! – kezdte az ünnepélyes találkozót Európa, a legkedvesebb zsűritag.
Lássuk a legszínesebb nyertest hát! – kiáltott fel Afrika.
Az első versenyző Budapest volt, csak egy tolltartó volt nála. Fő színnek teli rajzolta lapját piros krétájával, majd beleírta zöld filctollával, hogy ’SZERETLEK’.
Hú de szenvedélyes – gondolta magában Dél-Amerika.
A második Dublin volt zöld ruhájában és sitykájában. Kiállt mindenki elé, megmutatta narancssárga fürtjeit, míg sapkáját levette és büszkén meghajolt. Megszólalt a zene és Dublin egymagában egyenesen állva, lábait hajtogatva elkezdett táncolni: a zöld ruhájának, fekete cipőjének és vörös göndör hajának gyors mozgása közben egy szép színes kör rajzolódott ki.
Varázslatos – dünnyögte Antarktisz.
Utánuk következett a feltűnő rózsaszín-király kék-zöld Honolulu a csodálatos virágaival, ahogy mindenkit ölelgetett; az erős színpompában megjelenő Jakarta, aki a három féle piros és rózsaszín maszkjával egy kicsit mindenkit megijesztett; az aranylón csillogó fejpánttal Kairó, aki imaszőnyegén duruzsolva mutatta be a színeinek játékát; majd Limasszol focijátékosnak öltözve, piros-zöld arcfestékével, ahogy dekázott.
Szuperek a mostani versenyben a városkák – mondta gondterhelten Ausztrália Európának.
Tudom – felelte az, majd gondolkodás nélkül szüntetet hirdetett.
Egy óra múlva találkozunk újra. – mondta. Abban a pillanatban, hogy leültek volna megbeszélni az eddig látottakat berohant London, hogy elmondja, valaki hiányzik. A hét főversenyzőből valóban csak hatan voltak meg...
Hát keresték, keresték a hiányzót, mikor az öreg Ázsia mintha a wc-ből hallott volna motoszkálást. Halkan settenkedve közelebb ment, kitárta az ajtót és már tisztán hallotta a szipogást.
Hát ki sír itten? – kérdezte, majd néma csend borult a négy fal közé. Hosszú percek múltán halkan de hadarva megszólalt Barcelona: nem vagyok elég jó.
Miért nem? – kérdezte kíváncsian Ázsia.
Mert nem tudtam elhozni a színeimet – felelte.
Hogy nem édes lányom? – hitetlenkedett majd az öreg.
Nekem nincsen színes ruhám vagy sálam, sem táncos lábam. Ha énekelek kinevetnek az iskolában, ha pedig el kezdek mesélni mennyi mindent látok nem hisznek nekem.
Miket látsz?
Hát, ékeskedő barna tornyokat, kék és napsárgás-narancssárgás sárkányokat almazöld szájukkal, élénk színű mozaik házakat és teraszokat, rózsaszín, lila és rikító sárga háztetőket, friss zöld pálmafákat, három különböző árnyalatú piros és bordó valamint türkiz szegélyes kórházakat és égszínkék tengervizet. – szipogott Barcelona.
Micsoda szerencse! – kurjantott fel Ázsia háta mögött Észak-Amerika – nem kell tovább gondolkodnunk, hanem mehetünk ebedélni!
Tessék? – kérdezett vissza Barcelona.
Hát te vagy a legszínesebb történetmesélő, akit valaha hallottunk – mondta Európa – és büszkén mondhatom, te vagy a nyertes. Ahogy Barcelona lassan kinyitotta az ajtót látta meg, hogy a taps nem csak a bölcs kontinensektől jött, hanem az összes, még versenyben és már kiesett, versenytársaitól is.