Szakács Enikő: Diótörő
avagy mennyire vagy bátor egy bábszínházi előadáshoz

Igen, a bábszínház. Karácsony előtt volt. Ahogyan ez már régóta szokás, a Diótörőt adták. De ezt akkor még nem tudtam. Nem is tudtam, mi az a diótörő. A diót persze tudtam. A törőt is, külön, de így együtt nem. Anyukám az előadás előtt felolvasta a darab rövid történetét. Azt hiszem, ezt nem kellett volna. Akkoriban rajongtam a szőrös kis állatokért, különösen az egerekért. Volt is két fehér egerem, de nem éltek sokáig, sajnos. Pedig nagyon komáltam őket. Néha a farkuknál fogva kivettem őket és ide-oda vittem. Anyu frászt kapott tőle. Különösen, amikor kiugrottak a kezemből és alig tudtuk megfogni. A haláluk is szörnyű volt, inkább el sem mesélem. De annyit azért elmondok, hogy nem a macska ette meg őket, pedig ettől féltünk a legjobban. Pszichológiai szempontból azonban nagyon jót tett, nem nekem, hanem anyunak, aki korábban irtózott az egerektől, de most valahogy megszokta őket...
Szóval, szerettem az egereket. A darab pedig arról szól, hogy Diótörő herceg legyőzi az Egérkirályt. Ahogy anyu olvasta a szöveget a papírról, egyre jobban gyűlt bennem az indulat. És még időben szóltam, hogy menjünk haza, nem akarom megnézni ezt az előadást, de nem hallgatott rám. Ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk, így aztán maradtunk. Egy darabig. Felhangzott az utolsó csengetés, lekapcsolták a villanyt, néma csönd és sötétség borult a nézőtérre. Én ültem csak csöndben, de valami nem tetszett, nagyon nem. Aztán felment a függöny... És… valami borzalmas, rettenetes nagy fejű alakok jelentek meg a színpadon. És kornyikáltak. Ennél rosszabb már nem lehetett volna. Minden ízemben remegtem. Aztán nem bírtam tovább és elordítottam magam:
-Meneküljünk, csapdába kerültünk! Mindenki álljon fel, ki akarok menni!
Keresztülvergődtem a tömegen, s végre kijutottam a folyosóra. Anyukám persze utánam. Hamar rájött, hogy mi lehetett a baj, de sehogy sem tudott megnyugtatni. Megmakacsoltam magam, nem akartam vissza¬menni. A ruhatáros néni is próbált a lelkemre beszélni, de ez sem hatott. Aztán bement a kuckójába és egy kis műanyag izével tért vissza (ezen egy teljességgel meghatározhatatlan formájú izét értek), amiben színes, gömbölyű kis cukorkák voltak. Nem nézett ki rosszul ez az izé, és ami még izgalmasabb volt, hogy azt mondta, ezek bátorság-cukorkák. Aki ebből eszik, az bátorrá válik, és minél többet eszik belőle, annál bátrabbá. Gondoltam, vesztenivalóm nincs, hát kipróbálom. Nem is volt rossz a cukor és tényleg bátrabb lettem tőle. Hát annyira azért nem, hogy visszamenjek, de azért bátrabb. El is telt valamennyi idő, vége lett az első felvonásnak, megjelent egy csomó ember a büfében, köztük egy kisfiú, akit anyu meg is kérdezett, hogy mennyire volt félelmetes az előadás. Ezzel próbálta bizonygatni, hogy ugye, hogy nem volt egy kicsit sem ijesztő. Persze, hogy nem, mondta a fiú, s anyu már ráncigált is be a második felvonásra. Bátorság-cukor, kisfiú-interjú, anyu rábeszélése... Jó, megadtam magam. Bementünk. De azért a biztonság kedvéért a szélére ültetett le anyu, hátha megint mennünk kell. De kibírtam valahogy. Csak az idegesített, hogy folyton azt kérdezte:
-Na, bírod még? -És akkor már azt gondoltam, hogy csakazértis kibírom!!!
Hát ez volt a második bábszínház életemben. És ezután sokáig szinte minden nap el kellett anyunak mesélnie ezt a történetet. Olyan jó volt hallani. Nem tudom, miért. Olyan izgi volt, kalandos... És ami a fő, hogy velem történt. Meg humoros is volt. Én persze nem értettem, hogy mi volt ebben a vicces, de minden felnőtt nevetett, amikor meséltük. Így aztán egy idő után már én is nevettem. És még ma is nevetek. Nemrég megtaláltam azt a színes izét, amiben a cukorkák voltak. Arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy elfogyott az összes. Legalább egyet meghagyhattam volna!
6-10 évesek

Bővebben

11-17 évesek

Bővebben

18+

Bővebben







Ha kérdésed van, írj nekünk

Feliratkozás hírlevélre



© 2018 ismerdmegmagyarorszagot.com