Tokody Klára: A nefelejcs
- Nézd, nagymama! – hüppögte a kis virág – Milyen szép piros szamócák teremnek arra, cseresznyék, körték, almák a fán. Nekem pedig nincsen semmilyen gyümölcsöm. Én semmit sem érek.
- Ne sírj, kicsikém – vigasztalta a nagymama. – Hidd el, így is megbecsülnek minket. Elmesélem azt is, hogy miért. Réges-régen az én nagyanyám nagyanyja is olyan kicsi nefelejcs volt ebben a kertben, mint te. De nem itt a ház előtt, hanem hátul a veteményesben. Ha láttad volna, ott hogyan pöffeszkedtek a növények!
- Belőlem finom leves lesz! – mutogatta duzzadó hüvelyeit a zöldborsó.
- Belőlünk lekvárt főz a gazdasszony – kiabálták a szilvák és a meggyek.
- Mi főzeléket adunk a családnak! – büszkélkedtek a káposzták.
S mind kinevette üknagymamádat, a kis nefelejcset:
- Te semmit sem érsz! Nem lehet belőled lekvárt, levest, főzeléket főzni. Meglátod, ki is fognak nemsokára gyomlálni!
De nem gyomlálta ki senki sem a kis nefelejcset. Élt abban a házban egy kisfiú. Anyja szeme fénye volt, ügyes, szófogadó, szorgalmas gyermek. Csak éppen néma volt. Nem is játszottak vele a gyerekek, nem akadt pajtása az iskolában sem, folyton csak csúfolták. A kisfiú így csak távolról nézte a többiek játékát. És szomorúan hallgatta a szomszéd kislány cserfes beszédét is. Barnahajú, nefelejcsszemű volt a szomszéd kislány, a kisfiú pedig órák hosszat leste őt, amint kis barátnőivel játszott. És féltőn gondozta a kis nefelejcset, ami a kislány kék szemére emlékeztette. Átrakta kis cserépbe, majd nagyobba, ahogy a kis nefelejcs terebélyesedett.
Teltek-múltak az évek, a gyermekek felnőttek, a kisfiúból is nagy, erős fiú lett. De akármilyen derék legénnyé is vált, sosem mert a lány felé nézni. Pedig ha arra nézett volna, látta volna, hogy a lány is egyre többször nézi őt.
Aztán eljött a háború, s elvitték a néma fiút katonának. Hirtelen jöttek érte, s csak zokogó édesanyjától tudott elbúcsúzni. Már csak arra maradt ideje, hogy a nagy cserép nefelejcset a szomszéd lány ablaka alá rakja, s már mennie is kellett.
Kegyetlen volt a háború, s hosszú. A sáros lövészárkokban lassan teltek az órák, napok, hetek. A fiú gondolatai egyre csak a lány körül jártak. Egyszer aztán levele érkezett. Nagy pillanat volt ez, hiszen ritkán jutottak el hozzá édesanyja levelei. De nem édesanyja ismerős betűi voltak, hanem ismeretlen gyöngybetűk. S nem is volt levél a borítékban, csak két apró virágkehely. De többet értek a fiú számára azok a száradt szirmocskák minden papirosnál. Nem volt aranygyűrűje, hogy azt küldjön a lánynak, csak egy vaskarikát talált, arra ráfonta az egyik virágocskát, s úgy küldte vissza. A másikat belerejtette a nyakában hordott Mária-medalionba édesanyja képe mellé, és naponta százszor, ezerszer elővette. Alig várta a pillanatot, hogy újra végigmenjen falujuk utcáján, és megálljon a nefelejcs-cserép előtt.
De a háborúnak nem lett vége. Lehulltak a levelek, aztán újra zöldültek, s ők csak meneteltek, majd megint beásták magukat, meneteltek, s megint a lövészárkokat ásták. Több nefelejcses levél nem érkezett. Édesanyja megírta neki a szomszédok elköltözését. S ahogy múltak az évek, a remény kezdett megfakulni. Aztán véget ért a háború, s végre elindulhatott hazafelé. Fájt a szíve, ahogy közeledett faluja felé, hiszen álmaiban olyan élénken élt a kép, ahogy megáll a nefelejcses ablak előtt. De nem volt virágcserép az ablakban.
A szomszéd házban azonban ott állt édesanyja, aki először nem is akart hinni a szemének:
- Kisfiam, édes kisfiam – az örömtől zokogva borult a nyakába.
Majd belekarolt, és húzta magával ki a hátsó veteményeskertbe. A fiú alig hitt a szemének: a nefelejcsszemű lány állt ott.
- Menyasszonyod visszajött hozzád – mondta mosolyogva édesanyja. – Elhagyta anyját, apját, mert azt mondta, a jegyese mellett a helye.
Nem tudott beszélni a fiú, s nem akart beszélni a lány. Csak nézték egymást, nézték szótlanul.
A nefelejcs nagymama befejezte a mesét:
- Most már tudod, miért vagy értékesebb mindenki másnál itt a kertben. És azt is tudod, miért ültetett ide minket a két szerelmes lélek a ház elé, ahol mindig láthatnak minket.